Folytatódik az Ólomerdő hátteréről szóló bejegyzés-sorozat! Ezúttal arról kérdeztem Csillát, nála hogyan viszonyul egymáshoz szerkesztés és írás, vagyis hogy a főmunkaidőben végzett munkája hogyan befolyásolja saját alkotói tevékenységét.
Nagyon. :)
Mert amikor az embernek egész nap szövegekkel, sőt, adott esetben hibás szövegekkel van dolga, akkor este már a saját szavait sem találja, csak a napközben befalt mondatokat és stílust kérődzi vissza. De persze ez igaz az olvasásra is, így a jó írás titka részben az, hogy jó könyveket kell olvasni, azok átszivárgásáért nem kár.
Nekem éppen ezért általában az működik, ha úgy ülhetek le írni, hogy előtte senki másnak a szövege nem tolakodott be a fejembe. Olyankor hallom meg a saját hangomat. Ha pedig erre nincsen esély, akkor visszaolvasom, amit korábban írtam, hogy kimossam a fejemből a többieket.
Másfelől viszont sokat lehet tanulni mások hibáiból (hogy aztán teljesen saját hibákat kövessek el), és az az analitikus, kekec gondolkodás, ami a szerkesztő erőssége, az írás közben is segít. Rövid távon persze ez inkább hátráltatásnak tűnik, amikor az ember már ötödször ír át valamit és még mindig nem elégedett, esetleg fogja magát és vörös dühében kitöröl mondjuk ötvenezer leütésnyi szöveget (ismételten megtörtént eset, na, ezért tartott hét évig, hogy megírjam az Üveghegyet), hosszútávon viszont csak jót mondhatok a belső szerkesztőről. (Azok az írók, akik számára külső szerkesztő voltam, néha szintén hasonlót vallottak be, de lehet, hogy csak féltek tőlem.)
Én úgy érzem, a szerkesztői munka sokkal gazdagította az írásomat, és szerkeszteni is jobban tudok így, hogy író is vagyok.
A mesterségbeli fortélyok csiszolásán és az önszerkesztésen túl van még egy hatalmas tanulsága annak, ha egy szerkesztő írni kezd (vagy egy író szerkeszteni, nálam elég régóta párhuzamosan történik a kettő): az ember megtanulja, hogy amit ír, az többnyire rossz, de azt is megtanulja felismerni, hogy mi az, ami viszont jó és megtartandó. Szép kis ellentmondás: félrerakni az egót, és ugyanakkor agresszív rozsomák módjára védelmezni az igazunkat az írásunkkal kapcsolatban. Már egyetlen mondatnyi tiszta igazság is nyereség, ha azt vesszük, hány olyan könyv van, amelyik háromszáz oldalon át sem mond semmi valódit.