A Tündöklő lányok születése izgalmas folyamat volt, hiszen a cselekmény folyamatosan ugrál az időben. Hogy miként oldotta meg a feladatot Lauren Beukes és mit gondol a valódi sorozatgyilkosokról, azt a Zola Books  interjújából tudhatjuk meg:

Otthon elkészített egy ön által csak "gyilkosságok falaként" emlegetett, óriási kirakóst a Tündöklő lányok cselekményéhez. Használt korábban is hasonló térképet a történeteihez? 

Korábban soha nem terveztem el ilyen részletesen a cselekményt, de ilyen összetett történettel sem volt még dolgom. A Zoo City egy chandler-i stílusban íródott, ez azonban egészen más szint volt, három nagyobb, egymást keresztező idővonallal (nem beszélve az egyes karakterek egyéni életútjáról), totemtárgyakkal, amelyeket a nők és évtizedek között mozgattak, ahogy az egyiktől elvették, a másiknál meg ott hagyták őket. Létfontosságú volt, hogy mindent követni tudjak. 

Vannak rajta fényképek, újságkivágások, tervrajzok – rengeteg részlet! Honnan jöttek ezek? 

Általában írás közben referenciaképeket gyűjtök, amelyek valamiféle hangulatot közvetítenek, fényképeket olyan helyekről, amelyeket személyesen is meglátogattam, ihletadó képeket, olyan emberek arcát, akikben van valamennyi a karaktereim személyiségéből (de sosem pontosan ugyanolyanok), és One Darnley Road, akik az angol könyvtrailert készítették, szintén sok kelléket csináltak – például az újsághírt a fénylő lány halálától és Jin-Sook meggyilkolásáról, amelyek szóról szóra a könyvből származnak, ezért ezeket is fel tudtam használni. Az egészet gyapjúfonalak kötik össze, pirosak a gyilkosságokat, a sárgák és a  feketék pedig a tárgyak mozgását követik az idővonalak között.

Nagyon jó volt, hogy fel tudtam nézni a képernyőről, és az egész könyv ott volt előttem, és felállhattam és odébb tehettem egy-egy fejezetet vagy pontot a történetben, ha kellett. Sokat segített.

A Kirby elleni támadást élénk színekkel fested meg, és azt mondtad korábban róla: “azt AKARTAM, hogy le kelljen tenned és meg kelljen erősítened magadat egy bögre teával vagy egy dupla whiskyvel, mert a valódi erőszak sokkoló, felkavaró és pusztító." nehéz volt olvasni azt a részt – hogyan élted meg a megírását?

Az erőszak érzelmi töltését akartam megragadni – hogy mit tesz velünk. Arra volt szükségem, hogy az olvasó az áldozattal legyen, ne a gyilkossal. A sorozatgyilkosok és a gyilkosság ábrázolása gyakran túl könnyed, vagy gombnyomásos érzelemkiváltással hat, vagy még rosszabb, a gyilkos mellé állít, bűnrészessé tesz, bizonyos értelemben felizgat. Szerettem volna ezt megváltoztatni.

Nagyon nehéz és felkavaró volt megírni. Ennél már csak a háttérkutatás volt kiakasztóbb. A jelenet egy részét valódi túlélők történeteire alapoztam, különösen egyvalakiére, egy Alison nevű nőére, akit megerőszakolt és megtámadott két fiatal, fehér úgynevezett sátánista a kilencvenes években Dél-Afrikában. Fojtogatták, megszurkálták, megkéselték, kibelezték és elvágták a torkát. Elsétált az útig, mert nem akarta, hogy az anyja rátaláljon és aggódjon amiatt, hogy szenvedett. csodával határos módon életben maradt, és még csodálatosabb módon, Kirbyvel ellentétben, képes volt megbékélnie azzal, ami történt és megbocsátani a támadóinak. Szörnyű volt olvasni, és az még szörnyűbb, hogy igaz volt.

De ez a valóság. Ezt jelenti az erőszak. Ez az, amin valaki keresztülmegy; a fájdalom, a sokk, a rettegés, a harag.

Ne fordítsuk el a fejünket, emlékeznünk kell erre.

A regényekben, a filmekben, a tévében van egy trend, amely a sorozatgyilkosokat éles eszű, néha jóképű és gyakran lenyűgöző személyeknek festi le. Harperre ezek egyike sem igaz – ő sokkal közelebb áll az opportunista sorozatgyilkosokhoz a való életből. Ez tudatos választás volt? A média felmagasztalja a sorozatgyilkosokat? 

Rengeteget olvastam a valódi bűnügyekről, és sok adást hallgattam róluk, és a valódi sorozatgyilkosok (többnyire) erőszakos lúzerek, impotenciaproblémákkal; ravasz, zavart, hitvány alakok, akik néha ragyogó eszűek, néha elbűvölőek, akiket szörnyű kényszer gyötör. Nincs valódi rálátásuk arra, miért csinálják, amit csinálnak. Még csak megközelítőleg sem lenyűgözőek. Üresek, gyengék, szánalmasak.

A teljes interjú itt olvasható.