Ugyan már készült a blogra saját interjú A felfedező mögött álló James Smythe-vel, tartalmas beszélgetésekből sosem lehet elég. Úgyhogy most következzen egy válogatás néhány külföldi anyagból, magyar nyelven, a „tovább” linkre kattintva.
Két korábbi regényed, a The Testimony és a Hereditation is hasonlóan erőteljes, sötét és személyes hangvételű történetet mesél el. Ha A felfedező, a The Testimony és a Hereditation testvérek lennének, hogyan jellemeznéd őket?
Valóban mindhárom elég sötét. Tagadhatatlan, hogy újra meg újra felbukkannak bennük bizonyos témák, mint a fizikai és a mentális leépülés, az identitás, a veszteség. Ha testvérekként kellene jellemeznem őket, akkor azt mondanám, a Hereditation a legidősebb fiú, akinek érkezésekor a szülők fiatalok voltak, bolondok és valószínűleg részegek. Nem igazán értettek hozzá, hogyan is kéne felnevelni, és maradjunk annyiban, hogy nem mindent sikerült megtanítaniuk neki. Nem megtagadott gyerek, de elvan magában. Ünnepekkor néha felbukkan pulykát zabálni, és elkezd sztorizgatni mindenféle befektetéseiről, amik nem sikerültek jól, meg arról, hogy most furgont tervez vásárolni. A The Testimony a szülők félelemérzetének terméke, amolyan biztonsági tartalék. Bepánikoltak, és elkényeztették: éveket töltöttek azzal, hogy segítsék a fejlődésben. Jó tanuló, és nagyon szorgalmas. Sötét jellem, de szíve is van. A felfedező a legfiatalabb. Még gyerek. És sötétebb szívvel született, mint a két testvére…
Minek örülsz a leginkább, amikor egy jó könyvet olvasol?
Ha az író élvezte a munkát. Szerintem ez lejön a szövegből. A cinikus könyvek, amelyek semmit sem jelentettek az írónak – azok olyanok is. Én azt szeretem, amikor egy jó könyv olvasásánál érezni vagy az örömet, amit a szerző átélt a munka során, vagy azt, hogy vért izzadt az íráskor. Valamiért szeretem érezni, amikor egy író sokat kínlódott a könyvével. Szerintem ez átüt az oldalakon: markáns elbeszélői hangokban, a stílus erejében, a nagyszerű figurákban.
Az írók közül kik gyakoroltak rád nagy hatást?
Stephen Kinggel kezdem, egy ideje már tart a King-projektem a The Guardian honlapján, az egész életművét kronológiai sorrendben újraolvasom, és megírom a véleményemet az egyes könyvekről – a lista persze hosszú. Ray Bradbury, George Orwell, David Mitchell, Shirley Jackson, Iain Banks, Alfred Bester, Bret Easton Ellis, Margaret Atwood, Paul Auster… És így tovább.
A felfedező a hangvétel tekintetében is annyira más, mint a The Testimony. Ez tudatos döntés eredménye? Az írással valahogyan próbára teszed a képességeidet? Azért is kérdezem ezt, mert a The Machine is nagyon más típusú regénynek tűnik.
Igen. A The Testimonynál úgy éreztem, valami nagyon naggyal – valójában a legnagyobb témával – foglalkoztam, és utána valami kisebbre vágytam. Persze nem feltétlenül lett kisebb a téma. De mindig is úgy gondoltam A felfedezőre, hogy egy szerényebb szereplőgárdájú, szűkebb fókuszú regényt fogok írni, ahol a történet az, ami. És jóval sci-fisebb, ponyvásabb könyvet akartam írni. Nem tudom, ez mennyire érződik a végeredményen, mindenesetre a szándék ez volt. (Nem véletlen, hogy Cormac apja odáig volt a ponyvamagazinokért.) Ami a The Machine-t illeti, az teljesen más tészta. Az a regény sokkal durvább. De csendesebb, és még inkább klausztrofób. Keménynek szántam. Kemény, brutális témákról akartam írni, és a szövegnek ezt tükröznie kellett.
A felfedezőre vonatkozó kutatómunka mennyiben volt SF könyv- és filmfogyasztás, és mennyiben utánajárás a tudományos tényeknek?
Mindkettővel sok időt töltöttem. Igyekeztem elolvasni mindent a „magányos ember az űrben” alműfajból, plusz próbáltam megnézni az összes ilyen filmet. Sok dokumentumfilmet is néztem, mint például a For All Mankind, a Carl Sagan-féle Kozmosz meg a Holdárnyékban. Továbbá van egy asztrofizikus barátom (Twitteren is elérhető: @orbitingfrog). Úgy négy évvel ezelőtt elkezdtem ötletekkel bombázni, hogy kikérjem a véleményét, és lényegében mindig azt mondta, hogy tévedek, ez a valóságban így-és-így van. A mondandójából sok mindent figyelmen kívül hagytam, mert nekem elsősorban a történet működésére kellett koncentrálnom, de azért így is bőven hozzájárult a regényhez. A piezoelektromos energia például az ő ötlete volt, és nagyon tetszett, hogy az űrhajónak folyamatosan haladnia kell ahhoz, hogy életben tartsa a legénységét.
Hogyan próbálhatnánk meg leszámolni a népszerű műfajokat illető megvetéssel?
Sehogy. Ez a brutális igazság. Bár ne így lenne, de egyes emberek egyszerűen képtelenek megérteni, miért olvasok SF-et, mások meg azt nem tudják felfogni, miért olvasok szépirodalmat is. Ha lehetne egy kérésem, akkor az lenne, hogy minden író olvasson több olyan könyvet, ami kívül esik a kedvenc műfaján. Ha konkrét szövegeket olvasnak más zsánerekből, akkor nem az előítéleteiket erősítik, hanem talán tényleg gazdagodnak íróként.
El nem tudom képzelni például, hogy miért nem próbáljuk meg (most írókra és befogadókra egyaránt gondolok) elolvasni Hilary Mantel Booker-díjas regényeit. Már kétszer is nyert, valószínűleg elég jó könyvei vannak, nem? Fussunk neki. Miért ne? Mit veszíthetünk? Ez persze csak az én hozzáállásom. Tudatában vagyok annak, hogy nem mindenki ért egyet velem.
Az írók néha arról panaszkodnak, hogy nincs idejük írni. Te hogyan tudsz ennyit dolgozni? Mi a titkod, és szerinted mi a kulcs ahhoz, hogy valaki állandóan motivált író lehessen?
Írjunk minden nap. Akkor is, amikor nem akarunk. Tartsunk meg mindent. De legyünk könyörtelenek. Húzzunk meg mindent. A szerkesztés ne egyszerű szerkesztés legyen, inkább újraírás. És ne felejtsük el: szeretjük, amit csinálunk, fontos nekünk, úgyhogy mi a fenéért csinálnánk bármi mást?
A titkom annyi, hogy az írás volt az álmom, és nem akarom elcseszni a lehetőséget. Úgyhogy keményen dolgozom.
(források: http://www.sfsignal.com/archives/2013/01/interview-with-author-james-smythe/, http://www.mybookishways.com/2013/01/interview-james-smythe-author-of-the-explorer.html, http://dogeardiscs.wordpress.com/2012/10/19/an-interview-with-james-smythe/, http://www.booktrust.org.uk/books-and-reading/interviews/205)
