Ben Aaronovitch, a London folyói szerzője számos interjút adott a könyv megjelenése óta, ezekből szemezgetünk most, spoilerek nélkül.

A londoni vársoi fantasy tekintélyes kategória a városi fantasy alzsánerén belül, Ben Aaronovitch mégis üdítően friss sorozatot alkotott.

„Szeretem a krimit, de sosem mondtam volna: »Krimit akarok írni.« Nem, én fantasy-regényt vagy sci-fi-regényt akarok írni. Így aztán választhattam sci-fi krimi és fantasy krimi között, de a sci-fi krimiregényhez túl sokat kellett volna kutatnom, ezért muszáj volt fantasy-regénynek lennie. Mit sem tudtam arról, mennyi kutatómunkába fog kerülni nekem a fantasy-regény. Ha tudom, alighanem sci-fit írok.

De vannak emberek, akik azt mondják: »Nem, rá fogsz jönni, hogy a DNS nem így működik«, ezért a sci-fivel csínján kell bánni. Az emberek nem bocsátanak. De ha azt mondod: »Egy varázsló csinálta!«, azzal nem tudnak vitatkozni.” (A teljes interjú elolvasható itt)

A könyvsorozat sikere nagyban köszönhető a színes narrátor-főszereplő, Peter Grant stílusának és személyiségének, aki a londoni rendőrség soraiban csetlik-botlik és mellesleg egy varázsló tanonca.

 „Peter Grant csak úgy becserkészett. Akkoriban, amikor a cím még Varázszsaruk volt (ne nevess, csak munkacím volt), én pedig tévéfilmként gondolkoztam rajta, Peter Grant jamaikai származású nő volt, de a karaktere bizonyos aspektusait elloptam egy másik projekthez, így aztán arra gondoltam, inkább egy férfiról írok. Utána az jutott eszembe, hogy kevert származásúvá teszem, és mire felocsúdtam volna, már le is írtam a következő sort:

»A nevem Peter Grant, és az igazságszolgáltatás azon hatalmas seregéhez tartozom, amit a helyesen gondolkodók városi rendőrségként ismernek, mindenki más pedig ’mocskok’-ként.«

Onnantól fogva tudtam, hogy Észak-Londonból származik (onnan eredt az akcentusa), hogy a könyvet egyes szám első személyben írom meg, és hogy Peter akkor szűnik meg ironikus lenni, amikor meghal.”

A könyv címe sem véletlen, hiszen London látható és rejtett folyói komoly szerepet játszanak benne, és a legérdekesebb mellékszereplőket alkotják.

„Mindig izgatott a történelem, különösen az egyes helyek mikrotörténelme, és hogy ezek a dolgok hogyan kuszálódnak össze a jelennel. Ezt hívják egyesek roppant fellengzősen pszichogeográfiának, én meg »dolgok«-nak. A regénnyel az a helyzet, hogy bámulatos sebességgel fogyasztja ezeket a dolgokat, és mindig újabbakat kell találni, hogy az elbeszélés sínen maradjon.

Temze anya ötlete egy teljesen más projektből jött, de nem igazán tudok spoilerek nélkül beszélni az eredetéről. Mondjuk azt, hogy szórakoztató háttérelemből fontos szereplővé fejlődött (és közben sokkal ijesztőbb lett). (...) Nem igazán hatalom viszonylatában gondolkoztam az isteneken, ők inkább helyek megszemélyesítései – inkább a helyek szellemei, mint ahogyan az istenekre gondolunk.” (A (teljes interjú itt található)