Képzeld el, hogy egy dobozba vagy zárva, nagyobb terek nélkül, ahol, ha kezedet a falra teszed, a túloldalán vákuum és -270°C hideg vár! A Nap már nem ad érezhetően meleget, csak fényt, és azt is csupán távoli, zsugorodó pontban. A haladás alig érzékelhető – irdatlan sebességgel száguldasz az űrben, a következő bolygó, csillag azonban még messze van, és abból az apró buborékból, amelyben élsz, elérhetetlennek tűnnek.
Félelmetesen apró vagy a világűrhöz képest és nagyon vékony a héj, amely elválaszt tőle. Még a Föld légburka is vékonynak tűnik az űrből, hát még egy űrhajó fémpáncélja. Az űr nem barátságos: idegen, ellenséges környezet, ahol a sugárzás, a hideg és a vákuum külön-külön is halálosak. Amikor kilépünk ide, tudjuk, hogy nem ide tartozunk, hogy csak betolakodók vagyunk, és ezért inkább befelé fordulunk: az űrhajó látszólag biztonságos világa és a társak felé, akikkel hetekre, hónapokra össze vagyunk zárva.
De képzeld el, hogy már társak sincsenek – senki, akire számíthatnál, akivel beszélgethetnél, és lassan már az is hiányzik, hogy valakivel veszekedhess… Sok veszély leselkedik az űrhajósokra az űrben, elkerülhető és elkerülhetetlen balesetek, de mindig felmerül a kérdés: meg tudtad volna előzni? Milyen lehet egyedül sodródni az űrben, tudván, hogy soha többet nem fogsz visszatérni? Te kibírnád?
A felfedező történetének ez még csak a kezdete…
Hogy miként viselkednének az emberek hosszú időn át összezárva az űrben, arra több pszichológiai kísérletet is elvégeztek, ezek közül az egyik leghíresebb a Mars 500 program, mely egy szimulált Mars-küldetés volt 2007 és 2011 között. A kísérletben Oroszország, az Európai Űrügynökség és Kína vettek részt, és három önkéntesekből álló csoport költözött be egy álűrhajóba Moszkvában. Az utolsó kísérlet 520 napig tartott és hatfős legénység vett részt rajta három orosz, egy francia, egy olasz és egy kínai résztvevővel.
(Alekszej Szergejevics Szitev, Vang Jüe, Romain Charles, Alekszandr Jegorovics Szmolejevszkij, Diego Urbina, Szukrob Rusztamovics Kamolov)
Az álűrhajó ugyanúgy zárt modulokból állt, mint egy valódi, és a szimuláció része volt a leszállóegység és a marsi felszín imitációja is (háromszor is kiléptek a „Mars” felszínére). A kísérlet során folyamatosan figyelték a résztvevők pszichológiai és egészségügyi változásait, miközben a lehető legpontosabban követték egy valódi Mars-küldetés során felmerülő szervezési, technológiai, orvosi és tudományos feladatokat, ahol a Földdel csupán egyre lassabban reagáló kapcsolaton keresztül beszélhettek.
A 17 hónapos kísérlet során a legénység több mint 100 kísérletet végzett, melyek mindegyike a hosszú, mélyűri utazás problémáihoz voltak köthetők. Az űrhajósok nem láthatták, mikor kel a Nap és mikor nyugszik, ezért maguk alakították ki alvásuk és aktivitásuk ritmusát. Noha az eredmények szerint az emberi test meg tudja szokni a napfény hiányát, a hatfős legénységből négyen alvászavarokkal küszködtek, bágyadtság lett rajtuk úrrá, és kerülték a társaságot. Mindezek mellett a csapat kivételesen jól teljesített és működött együtt. (A Mars 500 űrhajósainak naplói itt olvashatók el.)
Persze egy valódi Mars-küldetés során nem csupán az izoláció és bezártság, a napfény hiánya, az egyhangú étrend nehezíti az űrhajósok életét, hanem a sugárzás, az izom- és csontvesztés, szembántalmak, a szív sorvadása, ödémák, íz- és látászavarok is. És a valóságban – a Mars 500 program résztvevőitől eltérően – nem nyugtathatja meg őket a tudat, hogy odakint fény és emberek várják őket, akik közbeavatkoznak és megmentik őket, ha valami súlyos katasztrófa történnék.
A valóságban, aki az űrbe kilép, társak között is egyedül van. Különösen, ha a társak, mint James Smythe regényében, sorra meghalnak…
