Míg készülünk az Ólomerdő új kiadására, megmutatunk egy részletet a folytatásából:
Ág reccsent a vasvárat övező erdőben, és az éjszakai árnyékok közül fehér ruhás nő lépett ki. Hunyorogva fölnézett a toronyra, és egy darabig csak állt, kezét idegesen szájára tapasztva, aztán sóhajtott, kihúzta magát, és a széllel dacolva átvágott a füvön az ajtóhoz. Úgy surrant be rajta, akár egy holdsugár.
Pendültek, csikorogtak mögötte a levelek, ahogy a távolról jött, komor szél megrázta a Rengeteg fáit. Valami közeledett nyugat felől, és éjszakáról éjszakára erősödött.
***
Rabonbánt a fény ébresztette föl. A holdvilághoz már hozzászokott, a hajnal még messze volt – a szemhéja mögött felderengő zöld ragyogás azonban beszivárgott álmaiba. Amikor túl sok lett körülötte a mocsárból és a kísértetsápadt lidércfényekből, felriadt. Szemét kinyitva ugyanazt a lápi zöld villódzást pillantotta meg a padlón. Az ajtaja mögött ásító folyosón derengés kúszott végig. Az egyik szoba küszöbéről ömlött ki és nyalta végig a követ, mintha csak kiöntött fénybor volna.
Igyekezett halkan végigosonni a folyosón. A zöld fény elhalványult, felragyogott, mintha egy fénylő szív lüktetett volna. Amikor az ajtóhoz ért és benézett, megdermedt a meglepetéstől.
Lóna állt a falnak támasztott kristályüveg tükör előtt, mezítláb, hattyúköpenye félig lecsúszott fehér válláról. Az üvegben a végzetnők és a sorsfolyam helyett fénylő rét látszott zöld ég alatt. Amikor meghallotta Rabonbánt, hátrafordult.
– Itt vagy hát – mondta, mintha előre megbeszélték volna a találkát, és nem csak hívatlanul toppant volna be a várba. Hogy mit is tegyen? Elvarázsolja a tükröt? Mit keres itt Lóna és mit akar?
– Sosem gondoltam volna, hogy egy éjjel itt talállak. – Amióta Emese eltűnt, nem találkozott Lónával, nem volt oka rá és arról is letett, hogy az átkát valaha is megtörheti. Már nem sokat gondolt arra, hogy egykor vissza szerette volna kapni a szívét. Az érzések még mindig ott szunnyadtak benne, csak nem tudott hozzájuk férni, de épp ezért nem is akart többé.
– Bizonyára nem is sejted, miért jöttem – nézett rá Lóna. Aranyhaja zöld patinát kapott a túlvilági fényben. – Nem, látom, hogy nem tudod. – A szeme fürkésző volt, részvéttel teli. – A lányom ígért neked valamit. Most, hogy ő… elveszett, szeretnék én segíteni. Visszahozni a szívedet. Találtam egy módot, hogy odamenjünk.
– Oda? – kérdezte Rabonbán, és fáradtan végigsimított arcán. – És mit akarsz cserébe? Mert bizonyára nem az önzetlenség vezet.
Lóna halkan hozzá lépett és fölnézett rá. A szeme úgy fénylett, szürkén, mint a higany. – A vas- és rézerdő ura vagy, én pedig az ezüsterdőé – szólalt meg halkan. – Ha te nem is érzed, de valami közeledik a rengeteghez, valami, ami hatalmasabb mind a kettőnknél, és nem akarom, hogy elsöpörjön. – Keserűen elmosolyodott. – Erről sem tudsz, igaz? Mintha átaludtad volna az elmúlt évet…
Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Rabonbán érezte Lóna melegét, hallotta a sustorgást, ahogyan a hattyútollak egymáshoz dörzsölődtek. A nő sóhajtott, és Rabonbán kulcscsontjára simította forró tenyerét. – Együtt megállíthatjuk az áradatot.
– Nem tudlak szeretni – mondta Rabonbán a hosszúra nyúlt csendet követően.
– De ha megtalálom a szívedet, képes leszel rá – suttogta Lóna, és amikor felnézett, a tekintete könyörgött. – Nem érted? Szövetkeznünk kell, máskülönben elpusztulunk az erdeinkkel együtt, de nem akarok úgy élni, ahogy az anyám. Nekem is kell a szeretet. Nem akarlak kihasználni. Így aztán… szükségem van a szívedre.
– Jó – mondta Rabonbán. Neki mindegy volt. Nagyon régóta mindegy. – Hová megyünk?
A nő elmosolyodott és megfogta a kezét. – Smaragdvárosba. Hallottam egy varázslóról, aki még egy bádogembernek is képes volt szívet adni... egy bús képű lovag sem jelenthet neki kihívást. – Azzal húzni kezdte az ajtóvá vált tükör felé, amelyből egy másik világ zöld fénye ömlött eléjük, akár egy ragyogó szőnyeg.
UPDATE: És aki számára még az utolsó bekezdés sem volt gyanús, olvassa össze a bekezdések első betűit. :) Boldog április elsejét!
