Az alábbi interjú az angol kiadás extrái között jelent meg (vigyázat, az utolsó kérdés spoileres!):

A tiszteletreméltó Breq, vagyis Esk Egyes, vagyis Toren igazsága különleges karakter, hiszen emberi teste van, de mesterséges intelligenciája. Mi vezetett ehhez a választáshoz, és milyen kihívásokkal és lehetőségekkel szembesültél a megírása során?

Leckie: Breq önmagában közel sem jelentett akkora kihívást, mint Toren Igazsága, vagy akár Esk Egyes. Annak az ábrázolása, mit jelenthet az, hogy a teste nem csupán egy nagy hajó, hanem több száz, esetenként több ezer emberi test is, amelyek mind egyszerre látnak, hallanak és cselekszenek – annyira nehéznek tűnt, hogy sokáig ezért nem fogtam bele. Hogyan mutatja meg az ember az olvasónak ezt a tapasztalást? Megpróbálhatom leírni az érzékek és cselekvések áradatát, de akkor annyira felhígul a fókusz, hogy nehéz megtalálni a fő szálat. A másik megoldás az volt, hogy leszűkítem a nézőpontot Esk Egyes egyetlen szegmensére, és így lemondok egy csomó mindenről, ami valóban érdekelne a karakterben. Ezzel a megoldással jobban elkülönítettem volna a hajótól, mint amennyire egyébként elkülönül.

De egy Toren Igazságához hasonló karakter rengeteget tapasztal, ezért lényegében mindentudó narrátorként működhet – egészen közelről ismeri a tisztjeit és látja az érzelmeiket. Tanúja lehet olyan dolgoknak, amelyek egyszerre különböző helyeken történnek. Ezért aztán használhattam az egyes szám első személyt, miközben kiaknázhattam, hogy amikor csak szükség van rá, több mindent meg tudjak mutatni egyszerre. Cseles kiskapu volt ez az egyes szám első személyű narrátor nyilvánvaló korlátainak megkerüléséhez.

Részletesen bemutattad a radch kultúra elemeit, és a Mellékes igazságot olvasva az embernek az az érzése támad, hogy sokkal többet tudsz erről a civilizációról, mint amennyit a regényben megjelenítesz. Mesélnél egy kicsit arról, mi ihlette a Radch Birodalmat?

Nem hiszem, hogy őszinte lennék, ha azt mondanám, hogy egy bizonyos valós példa inspirálta a Radchot. Kockáról kockára épült fel, ahogy telt az idő. Persze néhány építőelem a valódi világból jött. Sok mindent vettem át a rómaiaktól – bár a vallás nem különösebben római, a radchaaik hozzáállása a valláshoz hasonló, különösen, ahogy a leigázott népek isteneit integrálják egy már ismerős panteonba. Ilyen még az ómenek és jóslatok fontossága is, még ha a mögötte álló radchaai logika el is tér.

A rómaiak természetesen sok írónál szolgáltak a csillagközi birodalmak modelljéül, és ez nem csoda. A Római Birodalom kiváló példája a hosszú időn át és nagy területen működő birodalmaknak. Ez idő alatt mindenféle izgalmas eseményre került sor – polgárháborúkra, merényletekre, felkelésekre, elszakadó majd visszakényszerített tartományokra, még az államformában is nagy változás állt be, amikor köztársaságból császársággá alakult. Több tonna anyag van benne, és nagy szerepet játszottak az európai történelemben. Nem is olyan régen a művelt nyugati görögöt és latint tanult, és tanulmányai részeként Vergiliust, Ovidiust, Cicerót és Caesart olvasott, valamint egy sor más írót.

Én azonban nem akartam, hogy a jövőm – akármilyen szeszélyes is – teljesen európai gyökereken alapuljon. A radchaaik nem lehettek egyszerűen űr-rómaiak.

Bár a Mellékes igazság az első regényed, számos novellád megjelent már.  A terjedelemtől függően eltér-e az írói megközelítésed? Mit tudsz megosztani velünk az írói módszeredről?

Amikor először kezdtem komolyabban foglalkozni az írással, rájöttem, hogy számomra a hosszú írások jönnek természetesen, és a kispróza nagyon nehéz. Ez részben abból fakadt, hogy kezdő voltam, részben meg abból, ahogyan írtam. Például, ha egy ötletmorzsából indultam ki, a következő lépés a környezet megalkotása volt. Számomra a környezet szervesen összekapcsolódik a karakterekkel, és ha úgy mozgatnám a karaktereket, hogy nem adom meg a tetteiknek súlyt adó részleteket, felületes lenne a végeredmény, legalábbis nálam.

Az embereket az őket körülvevő világ teszi azzá, akik, és a világ is azért olyan, mert a benne élők úgy alakítják. Ha olyasmit írsz, ami a mi jelenünkhöz elég közel álló, valódi világban játszódik, néhány szóval fel lehet rajzolni a környezetet és a történelmi kontextust. Én azonban főleg másodlagos világokban játszódó fantasyt vagy távoli jövőbe helyezett űroperát írok, és azoknak a világoknak a történelmét és kultúráját megidézni már bonyolult feladat. Kell hozzá némi hely, vagy ha az nincs, akkor hihetetlenül hatékony expozíció.

Személy szerint én szeretek tág terekkel dolgozni, szeretem az érzést, hogy a világ túlnyúlik a történet határain, és ezt furcsa, takaros kis részletekkel lehet elérni.

Novella esetén viszont kevés a rendelkezésre álló hely. A kezdő íróknak gyakran mondják, hogy minden jelenetük legalább két célt teljesítsen, de én úgy látom, kisprózánál még ez a kettő is kevés. Minden jelenetnek a lehető legtöbbet kell nyújtania, és minden mondatnak kell, hogy legyen oka. Ha ki tudok valamit húzni úgy, hogy a történet érhető maradjon, akkor ki kell húzni. Még akkor is, ha egyszerre két vagy három célt teljesít.

Aztán persze vannak olyan ötletek, amelyek csak nagy léptékben működnek, míg mások ezer szóra sem rúgnak, még akkor sem, ha az ember teletömi extrákkal. Így aztán arra jöttem rá, ha novellát akarok írni, akkor vagy egy nagy ötlet egy töredékét kell megragadnom, vagy valami tág témát kell kis helyre tömörítenem.

A főszereplőd egyik jellegzetessége énekszenvedélye és enciklopédikus énektudása. Te is osztozol ebben a szenvedélyben, és ha igen, milyen zenéket találtál különösen inspirálónak a regény megírása közben?

Imádok énekelni! Különösen másokkal – a kórusban éneklés fantasztikus élmény. Kár, hogy olyan sok embernek, akivel találkozom, ambivalens, feszült a viszonya az énekléssel. Személyes jellegű zene, amire szinte mindenki képes, az emberek mégis gyakran úgy érzik, hogy csak bizonyos emberek számára engedélyezett. Sokkal több olyan emberrel találkoztam, aki azt mondta, nem tud énekelni, mint ahány tényleg nem tudott. És sok olyannal is összefutottam már, aki le is beszéli a körülötte lévőket az éneklésről. Miért van ez? Szeretném, ha az emberek szabadabban énekelnének, és élveznék, ha mások énekelnek körülöttük. (...)

Az elején nem tudtam, hogy Esk Egyes énekelni szeretne. De amikor rájöttem, hogy egymaga is képes lehet kórusban énekelni, már nem tudtam szabadulni az ötlettől.

Ami az inspiráló zenét illeti, két csoportra lehet osztani. Egyfelől van az a zene, amit írás vagy tervezgetés közben hallgattam, és van az a zene, amit a történetbe is beleszőttem. Az utóbbiak között három való életben is létező dal szerepel a Mellékes igazságban. Kettő (nem meglepő módon) kórusmű – "Clamanda" (Sacred Harp 42) és "Bunker Hill" (Missouri Harmony 19). Ezek olyan dalok, amelyeket ilyen agy olyan oknál fogva ezekkel a karakterekkel és eseményekkel kötök össze.

A harmadik dal néhány évszázaddal régebbi, de szintén katonai témájú. A címe "L'homme Armé",  és úgy tűnik, minden késő tizenötödik századi zeneszerző és házimajma írt rá egy misét. Persze túlziok – nem hiszem, hogy olyan sok L'homme Armé mise maradt volna fent majmok tollából. De annak idején népszerű dal volt.

Hogy milyen zenét hallgattam? Úgy vettem észre, hogy az egyes projekteknek saját zenelistája van. Néha az egyes jeleneteknek is. Hosszú és unalmas lenne felsorolni, milyen zenéket hallgattam írás közben, de van egy jelenet, amely nem létezne egy bizonyos mű nélkül. A hídjelenet úgy született, hogy túl sokáig hallgattam az Afro Celt Sound System "Lagan" című dalát.

A Mellékes igazság egy lazán felépülő trilógia első kötete. Mit várhatunk a következő könyvben?

Most, hogy Breq saját hajót kapott, egy célja van: gondoskodni Awn hadnagy húgának biztonságáról. Ezt azonban nem teheti meg anélkül, hogy belekeveredne az Athoek Űrállomás helyi politikai és társadalmi intrikáiba, és nem kerülheti el a Radchban kitört polgárháború kaotikus és veszedelmes következményeit. És amint a radchaai terület körüli territóriumokban élők rájönnek, mi folyik itt, ők is mozgolódni kezdenek, méghozzá nem feltétlen barátságosan. És nem mindegyik szomszéd emberi lény.