Tavaly jelent meg először a GABO SFF sorozaton belül olyan antológia, amelyben ismert és korábban ismeretlen magyar szerzők fantasztikus novellái voltak olvashatóak. Tavaly, mivel a vállalkozásnak nem volt előzménye, felkértünk publikált szerzőket, hogy írjanak nekünk és egyúttal nyílt pályázatot is kihirdettünk, hogy másoknak is lehetőséget nyújtsunk a megjelenésre. Idén tovább merészkedtünk: eleve nyílt és anonim pályázatot írtunk ki, ahová egyaránt vártuk a profi és amatőr szerzőket.

A pályázatra 294 novella érkezett be, és végül 13 novella került a nyertesek közé. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy csak ezek a novellák voltak jók, vagy hogy ami nem került be, az máshol ne jelenhetne meg – a válogatás minden esetben szubjektív, és olyan tényezők is befolyásolják, amiknek nincsen közük az adott novella minőségéhez (például, hogy vannak-e még más novellák erősen hasonló témával, megközelítéssel, nem épül-e több novella ugyanarra a mitológiai alapra). A GABO SFF novellapályázat célja egy antológia összeállítása, ezért szem előtt kellett tartani, hogy a válogatás során minél változatosabb és sokszínűbb kép alakuljon ki. A tematikus antológiákkal ellentétben nem egy bizonyos téma minél mélyebb megismerése, több szemszögből megvilágítása került előtérbe, hanem az, hogy minél szélesebb palettát mutathassunk be az olvasóknak. Éppen ezért idén kiemeltünk néhány, a kötetbe be nem került, de színvonalas írást, amelyeknek megvalósítása, ötletei, egyedi hangulata megragadta a figyelmünket.

A tavalyi pályázatértékelő mintájára azonban szeretnénk néhány észrevételt tenni a novellák alapján, amik segítséget nyújthatnak a jövőben, hogy bizonyos hibák ne kerüljenek elő újra meg újra. Természetesen ehhez az kell, hogy a pályázók el is olvassák ezeket a tanácsokat, de bízunk benne, hogy lesz, akinek számára hasznosak lesznek a megjegyzéseink.

Hogy a tavalyi értékelőt nem, vagy csak kevesen olvasták el, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a novelláknak körülbelül az ötöde indul azzal, hogy a szereplő felébred. A novellák ötöde! Ugyanakkor a történet szempontjából szinte soha nem volt ez indokolt, t.i. a novella nem az alvást-álmokat-ébredést helyezte a központba, egyszerűen csak a szerző úgy gondolta, ezzel nyit. Természetesen lehet olyan eset, amikor egy ilyen kezdés indokolt, de a legtöbbször ez nincsen így – sokszor így csapódik le az írásban az író bizonytalansága, hogy úgy állt neki az írásnak, hogy még nem volt világos képe arról, mi fog történni, és lényegében azzal, hogy felébreszti a karaktert, bemelegíti a motort. A szereplő felébred, van lehetőség kicsit bemutatni őt is, a világot is, az alapszituációt, és aztán jöhet a lényeg. Az olvasót azonban nem érdekli a motor bemelegítése, nem azt akarja látni, hogy bekötjük a biztonsági övet és ellenőrizzük az olajszintet, nem kíváncsi arra, hogy kigurulunk a parkolóból. Ő a száguldást szeretné, vagy legalább azt, hogy már rögtön érdekes tájakon autókázzunk keresztül. Ha szükségünk is van bemelegítésre az íráshoz, utólag, átíráskor ezeket a részeket húzzuk ki – a világot és a szereplőt menet közben is be lehet mutatni, sőt: az az igazán jó jelenet, amely egyszerre mélyíti ismereteinket a karakterről, a világról, a szituációról és továbbviszi a történetet.

Amikor egy ötlet olyan frappáns, hogy nem is érted, hogy nem jutott más eszébe – akkor nagyon sokszor az az igazság, hogy sokaknak eszébe jutott már. Nem véletlenül adtunk listát az első pályázat kiírásakor – amit aztán idén is linkeltünk – arról, milyen típusú történeteket láttunk már sokszor, mert ugyan bármilyen témát meg lehet írni frissen és teljesen új szemszögből, ahogyan még soha nem olvasta senki, de ez nehéz, és nagy olvasottságot feltételez. A szörnnyé átváltozó ártatlan gyerekek, az emberiséget rabszolgasorba taszító robotok, a házi feladatként megteremtett Föld, a mi világunkról hol vicces, hol elmarasztaló jelentést író földönkívüliek, az időutazás, hogy aztán épp az okozza a katasztrófát, amit meg akart akadályozni a főhős – ezek mind nagyon-nagyon ismerősek számunkra (éppen ezért, amikor valaki tud egy új csavart hozni a toposzokba, azt tudjuk értékelni). Szokták mondani, hogy a sci-fi az ötletek irodalma, de az ötlet önmagában még messze nem elég, különösen, ha elcsépelt. Nem nagyon lehet kitűnni a mezőnyből egy sokadik szerelmes robottal vagy posztapokaliptikus sivatagban morcoskodó törvényenkívülivel, és még ha maga az ötlet jó is, az az érdekes, hogyan van megírva, van-e mellette valami emberi történet is, hogy több legyen egy gegnél. A jövő csodás technológiái is attól érdekesek, hogy miként hatnak az emberekre, az időparadoxon új megközelítése azért izgat, mert hatása van egy konkrét szereplő sorsára.

A novellák struktúrája eltér, de sosem árt, ha az alapkérdések (Ki? Mikor? Hol? Mit és miért csinál?) megválaszolásra kerülnek, az információk visszatartása pusztán a titokzatoskodás kedvéért (tehát, amikor nem szolgálja a történet célját a rejtély) csak zavarja az olvasót, mint ahogy mindezt bekezdések szintjére is le lehet vetíteni – sok olyan írással találkoztunk, amely megfogalmazásában zavaros volt, a cselekmény követhetetlen, csapongó, a mondatok közül hiányzott az átvezetés, vagy éppen az nem volt világos, ki cselekszik és mit. Sok pályamunkánál volt olyan érzésünk, hogy mi voltunk az első olvasói, és esetleg még maga a szerző sem olvasta át a művét. Kérünk mindenkit, hogy legközelebb ezt ne mulassza el; adják oda az írásaikat olyan ismerőseiknek, akikről tudják, hogy olvasottak és képesek elfogulatlanul véleményt alkotni – számos olyan hiba kijavítható így, amivel a zsűri nem lenne elnéző.

Külön kitérnék azokra a novellákra, amiknek a világa izgalmas volt, a szereplői érdekesek, a felvázolt konfliktus azonban szétfeszítette a novella terjedelmi határait. Ilyen írást már tavaly is találtunk, és úgy tűnik, érdemes ezekről többet beszélni: van, ami nem novellapályázatra való. Amikor egy írás egyértelműen egy hosszabb mű bevezetője, első fejezete, bármennyire is megtetszik nekünk, nem válogathatjuk be. Amikor a világ sorsát befolyásoló rejtélyről éppen csak fellebben a fátyol, amikor a főszereplő megkapja a küldetést, vagy maga ébred rá, hogy mit is kell tennie most, hogy már tisztában van a fenyegetéssel: itt kezdődik az igazi történet. Szívesen látnánk, mi történik azután.

Külön örömünkre szolgált, hogy sok novella magyar környezetet, magyar szereplőket használt, a hazai jellegzetességekre reflektált valamilyen módon. Érdekesség ugyanakkor, hogy mintha idén is több fantasy érkezett volna be, mint sci-fi, és a horror aránya is megemelkedett. Ez a tendencia már tavaly tettenérhető volt – az okokról spekulálhatnánk, de jelenleg csak elfogadjuk, hogy ez így van; mindaddig, amíg jó novellákról van szó, nem számít, hogy melyik zsánerbe tartoznak. 

A pályázat anonim volt, de a nyertes és kiemelt novellák íróinak nevét utóbb kikerestük, és több ismerős nevet is találtunk (vagy publikált szerzőről van szó, vagy olyanról, akinek a neve már többször előkerült írókörökben, pályázatok kapcsán). Számunkra ez nem volt meglepő, de nem győzzük hangsúlyozni az ebből levonható tanulságot: a megjelenéshez vezető út hosszú és rengeteg gyakorlással jár. Aki bekerült, azért került be, mert rengeteg időt rászánt az írásra, újraírásra – és az olvasásra. Hatalmas munka van egyetlen kiváló novella mögött is, mert mögötte van az a sok év és hónap, amikor az író még csak próbálta történetté formálni azt, amit el akart mondani. Van a pályázók között, aki már maga is egy csomó időt áldozott arra, hogy jót írjon, és van, aki előtt még ott van ez az út – de aki most nem került be, annak is szeretnénk elmondani, hogy a munkája nem volt hasztalan: minden megírt szó és mondat előrefelé vezet.