A felfedező szerzője nagy örömmel üdvözölte a regény magyar megjelenését, és ennek alkalmából partner volt egy rövid beszélgetésben. Az első válasz kivételével azok is bátran elolvashatják az interjút, akiknek még nem volt szerencséje a könyvhöz.

A felfedező egyes szám első személyű narrációt használ, a főhős blogot ír, te mégsem blogformátumban írtad meg a regényt. Miért?

Ha blogként írtam volna meg, végig múlt időt kellett volna használnom, hiszen ebben az esetben a már biztosan megtörtént eseményekről számoltam volna be. Én viszont azt akartam, hogy az egész elbeszélés ne legyen más, mint a narrátor belső monológja: vagyis talán minden az ő mentális terében játszódott, és talán az nem is fontos, hogy az események tényleg megtörténtek-e vagy sem. Arra gondolok, hogy talán az egész történet csak a fejében játszódott, és a lényeg az, hogy hogyan emlékszik vissza mindenre, nem az, hogy valójában, konkrétan mi is történt.

Nagyon meggyőzően ábrázolod az űrbeli létezést. Kizárólag a könyvek és filmek alapján kialakított megfigyeléseidre támaszkodtál, vagy empirikus tapasztalatod is van arról, hogy milyen egy űrhajó fedélzetén lenni?

Személyes élményem sajnos nincs! Csak filmekből és könyvekből merítettem. Szerintem amikor egy űrben játszódó jelenetet jól írtak meg, akkor az magába ránt, és ott tart, és én is erre törekedtem. De mindenekelőtt a magány és az elszigeteltség érzését szerettem volna közvetíteni. Ezekről mindannyian rendelkezünk valamiféle tapasztalattal, és úgy éreztem, erre kell építenem.

Manapság ritkán találunk ilyen klausztrofób történeteket a sci-fi műfajában. Tudatosan helyezkedtél szembe az aktuális trendekkel, vagy egyszerűen megfogalmazódott benned a történet, és onnantól kezdve a kontextussal nem is törődtél? 

A felfedező mindenképpen egyfajta ellenreakció arra, hogy a műfaj szerzői manapság egyre nagyobb és nagyobb történetekben gondolkodnak, pedig régen úgy szerettük azokat a humánusabb, kisebb volumenű sztorikat, amilyeneket Bester, Bradbury és Asimov is írt. Mindannyian emberi történeteket vetettek papírra, és nem vesztek el az űrcsaták káoszában. Ami A felfedezőt illeti, először a történet fogant meg bennem, de írás közben éreztem, hogy a könyv talán inkább a régi iskola örököse lesz.

Mi jelentette a legnagyobb kihívást a munka során? 

Titokban tartani a fordulatokat. Erről többet nem is mondhatok, nem akarom lelőni a poénokat az olvasók előtt!

A blogodon felsoroltad 50 kedvenc SF-regényedet, és Bester klasszikusánál azt állítottad, hogy az közvetlenül felelős a regényed születéséért. Ezt kifejtenéd bővebben is?

Teljesen beleszerettem Gully Foyle-ba, a Tigris! Tigris! főhősébe, és imádtam a történet felütését: hogy egyedül sodródik az űrben, és próbál kiutat találni. Ez beindított nálam valamit. A felfedezőben természetesen nem véletlenül neveztem el egy karaktert Arlen Besternek.

Sokan rajongunk a könyv borítójáért. Együttműködtél a tervezővel? Tudsz esetleg arról valamit, hogy Mr. Rinaldi olvasta-e a regényt? 

Egyáltalán nem ismerem a tervezőt. Annyi történt, hogy összeállítottam egy ötletgyűjteményt, hogy jelezzem, szerintem mi működne, és milyen hangulatú grafikát tartanék jónak, aztán az angol kiadóm megbízta Mr. Rinaldit a munkával. Odáig vagyok a borítón lévő asztronautáért – belépett örök kedvenceim közé, de tényleg –, és remélem, egy nap személyesen is találkozom a tervezővel, hogy megrázhassam a kezét!

Ha egy beszélgetés témája a “magány az űrben”, milyen történetek jutnak eszedbe?

A nyolcadik utas: a Halál, Hold, 2001, Tigris! Tigris! Meg – talán furcsamód – a Halálhajó is. Sok-sok film. Szerintem a filmek elég jól körbejárták már ezt a területet. Idén is jön egy újabb, az lesz a címe, hogy Gravity, az előzetes már megtekinthető az interneten. Úgy tűnik, újabb gyönyörű példája lesz ennek az alműfajnak.

Mit gondolsz a tervezett Mars-expedícióról?

Arról, ahol “csak oda” útra küldenek embereket? Szerintem szégyen, hogy ez megtörténhet. Csak a műsor, és nem a felfedezés kedvéért csinálják. Nem az a vágy motiválja őket, hogy tényleg kiderítsék, mire vagyunk képesek. Ez egyébként tünetértékű: manapság sok tudományos projekt inkább amolyan performansz, felvágás az emberek előtt. Én jobban örülnék neki, ha inkább várnánk még egy kicsit, és úgy küldenénk el valaki(ke)t a Marsra, hogy vissza is tudjuk hozni, mint a Hold-utazásnál. Hogy ne árnyaljon be tragédia egy ilyen furcsa első utazást, amit magántőkével finanszíroznak. (Mint A felfedezőből tudhatjátok, elég erős érzelmekkel viszonyulok egy efféle, magántőkéből finanszírozott projekthez!) 

Véleményed szerint az emberiség következő nagy felfedezői (akik Amundsenhez mérhetők) az űrben fognak felfedezni valamit, vagy itt, a Földön? Manapság “kötelező” valakinek kimerészkednie a Naprendszerbe, hogy Amundsenhez méltó felfedezőként kerüljön be a történelembe?

Szerintem még mindig találunk újabb és újabb dolgokat a Földön, az óceánok tálcán kínálják magukat a felfedezőknek. De ha valami igazán újat akarunk, akkor szerintem tényleg el kell mennünk a bolygónkról. És nem is a mi Naprendszerünkbe, hanem máshová. Ugyanakkor nézzük meg a Voyager 1 esetét. A közelmúltban talált egy területet az űrben, ahol a mérései nem egészen azt mutatták, amire számítottak. Vagyis talán az otthonunkhoz közel is van még látnivaló, csak még nem vettünk észre mindent.

Rövid életrajzodból tudjuk, hogy számítógépes játékok írójaként is dolgoztál. Mit gondolsz, ez a munka hogyan befolyásolt a történetek írásakor?

Egy számítógépes játék írásánál általában csak a színhúsra koncentrálhatunk, a zsírra nem, vagyis a fizikai történésekre kell fektetnünk a hangsúlyt. Nem tudom, ez mennyire jött át a regényből. Mert ugyan A felfedező narrátora végig azon gondolkodik, hogy mi történt vele, azért igyekeztem mindig izgalmas környezetbe helyezni, ahol gondolkodhat!