A blog jó néhány bejegyzése foglalkozott már azzal, hogy kicsit jobban bemutassa A felfedező szerzőjét: készült vele mindenekelőtt egy saját interjú, felkerült egy külföldi anyagokból összeállított válogatás és kedvenc SF-regényeinek listája is. A tovább linkre kattintva most egy külföldi blogger miniinterjúja olvasható magyar nyelven: a hat kérdés ezúttal csakis Smythe könyvekkel kapcsolatos élményeire koncentrál.
Kedvenc könyvek?
Maradjunk azoknál a könyveknél, amik az elmúlt pár évben megérintettek, máskülönben hamar eljutunk arra a pontra, hogy könyörögni fogsz: hagyjam abba. Joshua Ferris: The Unnamed; Richard Gwyn: The Vagabond’s Breakfast; Ross Raisin: Waterline; Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában; Holly Howitt: Desk; Colson Whitehead: Zone One; David Vann: Caribou Island; Jeffrey Eugenides: Házassági összeesküvés; John Harding: Florence & Giles; Charles Yu: How To Live Safely In A Science Fictional Universe; Will Wiles: Care Of Wooden Floors. Szerintem mindegyik zseniális. Ezt onnan tudom, hogy mindegyik olvasásakor veszettül irigykedtem. Plusz most fejeztem be Nick Harkaway Angelmakerét, és komolyan mondom: wow.
Kedvenc írók?
Most vagy egykor, és különösebb sorrend nélkül: Michael Chabon; Jonathan Coe; Iain Banks (az M-es és az M nélküli egyaránt); F. Scott Fitzgerald; J.D. Salinger; Austin Wright; Margaret Atwood; Paul Auster; William Golding; Brett Easton Ellis; George Orwell; George RR Martin; Angela Carter; J. G. Ballard; Stephen King; Toby Litt; Shirley Jackson; Kazuo Ishiguro; William Boyd; Douglas Coupland; Richard Yates. Plusz mindenki, akit az előző válasznál említettem, mert mostantól fogva mindegyikük könyveit olvasni fogom.
Olyan könyvek, amelyeknél azt kívánod, bár te írtad volna őket?
Shirley Jackson We Have Always Lived In The Castle-ja. Mert – és itt visszafogom magam, nehogy lelőjek valamit – a cselekménybonyolítás szintjén valami olyasmit visz véghez, amit már sokszor láttunk, de Jackson csinálta először és a legjobban. Egészen elképesztő. Shirley Jackson zseniális író volt, pont. Erőteljesen írt, történetközpontúan, és tömör, de ütős mondatokban. (Ha egyébként lenne legjobb novellával kapcsolatos kérdés, akkor is ő nyerne A sorshúzással, mert komolyan úgy gondolom, hogy nem lehet ennél tökéletesebben felépített, pár ezer szavas szöveget írni.)
Könyvek, amelyeket egyszerűen nem értesz?
Egyszerű: nem szeretem, ha egyesek azért írnak regényeket, hogy fitogtassák, mennyi intelligensek/olvasottak/világjártak. Jó pár ilyen volt az elmúlt évek során, mindegyiket körbeujjongták, én meg szinte mindegyiknél csalódtam, mert nem volt épkézláb sztori, karakterek és hangulat. Neveket persze nem mondok. Ehhez túl nyápic vagyok.
Bűnös élvezet-típusú könyvek?
A zenészéletrajzok. Bár itt nincs is bűn. A legjobb az, ha olyan bandák(ról) írják az adott könyvet, amit életem egy pontján nagyon szerettem, ilyen Paul Trynka kötete Bowie-ról, meg Dean Wareham önéletrajza, és a Motley Crue könyve meg a létező legjobb könyv elképesztően szörnyű emberekről. De nekem amúgy bármi jöhet a témában. A közelmúlt legjobbjai? Everybody Loves Our Town Mark Yarmtól. Seattle történelme a késő 80-as évektől a 90-es évek közepéig. Soundgarden, Nirvana, Alice In Chains, Pearl Jam, Melvins, Mudhoney, mindegyik a saját szavaival. Pazar. És hallottam, hogy Morrissey végre befejezte az önéletrajzát. Már a gondolattól is nyáladzok.
A könyv, amely megváltozatta az életedet?
Stephen King: Halálos árnyék. Olyan tizenkettő, tizenhárom lehettem, amikor először olvastam, és épp gagyi, de brutális Christopher Pike-regényeken voltam túl, és még több ilyet akartam. Úgyhogy magamhoz vettem három Stephen King-könyvet: a Tortúrát, az Azt és a Halálos árnyékot. Apám nagy King-rajongó, tőle kölcsönöztem őket. Mindet imádtam. A Tortúrában azt, hogy egy igazi, fura nőről szólt, kísértetek vagy szörnyek sehol, csak egy őrült nő egy veszélyes megszállottsággal; az Azban azt, hogy a megmagyarázhatatlan gonoszról szólt, ennek olvasásakor találkoztam először valamivel, ami nagyobbnak érződött az éppen kézben tartott lapoknál; de a kedvencem a Halálos árnyék lett, mivel ez az írókról és az írásról szólt. Egyfajta szomorú őrültségről: arról, hogy néha nem tudni, mi valós és mi nem. Ráadásul a könyv sok szállal kötődik King magánmitológiájához – gondoljunk csak a Richard Bachman álnévre –, és különösen szerettem, hogy ezen a szinten is összemosódott valóság és fikció. Persze most bonyolultabbnak állítom be, mint amilyen valójában: hiszen ez mindenekelőtt egy remek történet. Manapság sokan lesajnálják Kinget, mondván, könnyen olvasható történetek szerzője, de számomra ez egyáltalán nem negatív kritika. A The Testimony című könyvemben van is egy homályos utalás a Halálos árnyékra. Részben azért, mert nagyon illett a sztori adott pontjára, részben meg azért, mert örömteli volt visszautalni valamire, ami bizonyos értelemben elindított ezen a pályán.
(forrás)
