Valamiért úgy éreztem, sokan kíváncsiak lennétek néhány háttérinformációra és kulisszatitokra az Ólomerdővel kapcsolatban, ezért megkértem Csillát, írjon pár bejegyzést, amelyekben megoszt veletek pár apróságot. Az első ilyen poszt címe lehetne az is, hogy "Az Ólomerdő születéséről", de ez egyrészt túlságosan rímelt volna Anita első vendégbejegyzésére, másrészt most nem egyszerűen a könyv születéséről kérdeztem, hanem arról, miért döntött úgy, hogy magyar népmesei elemekkel kombinált fantasyt fog írni. A válaszát a "tovább"-ra kattintva olvashatjátok.

Az egészért Ellen Datlow-t és az egykori Hetvenhét novellapályázatot teszem felelőssé. Lenyűgözőnek találtam az Ellen által szerkesztett, mesefeldolgozásokat tartalmazó antológiákat, amelyekbe a fantasy irodalom legnevesebb szerzőit hívta meg. Arra gondoltam, hogy a magyar mitológiával is el lehetne hasonlóképpen játszani, ezért az akkori kiadómban pályázatot írtunk ki a Hetvenhét magyar népmese feldolgozására. Ahogy jöttek a pályamunkák, egyre erősebben belém csimpaszkodott a gondolat, hogy micsoda égbekiáltó igazságtalanság, hogy – mivel szerkesztő vagyok – én nem vehetek részt ebben a játékban, és minél többet morgolódtam ezen, annál dacosabban mocorogni kezdett bennem a történet.

A pályázaton persze továbbra sem vehettem részt (bár a szerkesztői munkát nagy lelkesedéssel és szeretettel végeztem el), így hát írtam egy regényt.

Elég régen volt, így a kezdetek homályba vesznek, és a régi jegyzeteim sincsenek meg sehol, de azt hiszem, e legerősebben talán az motivált, hogy megfejtsem, mi van a mesék mögött. Ha azokat valós események egyszerűsített elmesélésének tekintem, milyen szabályszerűségek munkálhattak valójában a tündérek világában? Mitől olyan kegyetlenek, miért jár a baj hármasával, és miért tartják magukat a mesehősök az adott szavukhoz olyan mereven?

Ha jobban megnézzük a magyar népmeséket (s tulajdonképpen minden nép meséit) eredeti formájukban, még a gyerekekhez szelídítés előtt, látni fogjuk, hogy sötétek, kegyetlenek, tele vannak vérrel és bosszúval, és nem is mindig az győz, akinek a mai erkölcs szerint győznie kéne. Ehhez az eredeti kegyetlenséghez és szabályrendszerhez akartam visszanyúlni anélkül, hogy rémtörténetet faragnék vagy elúsznék a népi-politikai giccs felé. Valami igazat és szépet akartam kihozni abból a furcsa gombolyagból, ami a magyar népmesekincs, és miközben írtam, valahogy az enyém lett.