Legutóbb arról volt szó, miért éppen fantasy, Anita ma arról ír, miért éppen könyvek.
Gyerekkoromban nem szerettem olvasni. Persze olvastam, épp elég ajándékkönyv hullott az ölembe, amik – ha már ott álltak a polcon – előbb-utóbb sorra kerültek, de nagyon ritkán élveztem ezeket a történeteket. A felütésüket még szerettem, de egy idő után már láttam, mire futnak ki: az árva kutyák szerető gazdára lelnek, a csúfolt kislányok kiállnak magukért, a gyávák bizonyítják bátorságukat. Valószínűleg rossz könyveket kaptam, de akkor azt láttam, hogy minden regény túl biztonságos. Életidegen, szirupos, nincs feszültég, hogy én ezekért a szereplőkért szorítsak, úgyis épségben lesznek. A lesántult versenylovak a végén mindig rajthoz állnak.
Tizenkét éves koromban aztán az egyik osztálytársam félrehívott, hogy elemelt egy könyvet a bátyja polcáról, ami olyan félelmetes, hogy „be fogsz rajta szarni”. Hittem neki, úgy vittem haza a táskámban, mintha radioaktív lenne, és legalább egy hétig ki sem mertem nyitni. Stephen King Ragyogása volt az. Amikor kínossá vált a halogatás, elhatároztam, hogy legalább az elejébe belelapozok, hogy tudjak valamit a történetről, ha szóba kerül. Ott ragadtam. Végül egy-két jelenetet leszámítva még félelmetesnek sem találtam, ellenben egész éjjel olvastam – takaró alatt, elemlámpával –, és végre, először igazán, beszippantott egy történet. Itt nem láttam előre az aranykonfettis befejezést, és nem éreztem, hogy a szereplők alatt védőháló feszülne.
Onnantól ki sem lehetett robbantani a könyvtárból. Eleinte csupa olyan könyvet vettem ki, aminek a borítóján minimum kitépett, véres szívek virítottak, és az irodalomtanár bosszantására ki is tettem őket a padra. Aztán elteltem – mintha egy éven át kizárólag csokifagyit ettem volna –, és átmerészkedtem a többi polchoz is, hogy végre mindenevő legyek: szépirodalmat, sci-fit, fantasyt, drámát, verset, külföldit, magyart, klasszikust, kortársat olvastam, mindent. Pótolnom kellett az elvesztegetett időt, úgy éreztem, őrült lemaradásban vagyok.
A második nagy felismerést akkor tettem, amikor kezembe akadt a Mester és Margarita. Olyan nagy hatással volt rám, hogy életemben először és valószínűleg utoljára fanfictiont írtam – bár ezt akkor fakultatív házi dolgozatnak nevezték, arról szólt, Woland és társai mit művelnének ma Budapesten. Ezerrétegű regény, megfér benne a filozófia és a mágia, izgalmas utalások és szimbólumok szövedéke, és akárhányszor olvasom, mindig mást és többet nyújt, de már első olvasáskor rádöbbentett: mennyi különleges, semmivel össze nem vethető könyv létezhet még, amit meg kell találnom.
Felsorolni sem tudnám, hány szerző érintett meg még aztán – Gaiman, Atwood, Bradbury, Beagle, Valente, Murakami, Linn Ullmann, Rushdie, Márquez, Miéville, és sokan-sokan mások. Azokat a regényeket keresem, melyek akár nyelvezetben, karakterben vagy történetben újat és kivételeset tudnak mutatni, egyediek és utánozhatatlanok, így attól függetlenül elbűvölnek, milyen zsánerben írták őket. Nyűgözzenek le egy olyan ötlettel, amelyet még soha sehol nem láttam, vagy okozzanak olyan katarzist, hogy a metrón is bátran elsírjam magam. Nem számít, milyen eszközzel, de hasson rám a könyv.
És ó, természetesen még mindig őrült lemaradásban vagyok.
