Márciusban kiemelten foglalkozunk magyar szerzőink sci-fi és fantasyköteteivel társkiadónkkal, a Ciceró Könyvstúdióval közösen. Ebből az alkalomból nemcsak kedvezményt indítottunk a webshopunkban a szóban forgó könyvekre, hanem rövid körkérdést állítottunk össze a szerzőinknek, amelyben a fantasztikummal, írással és olvasással kapcsolatos gondolataikra voltunk kíváncsiak. A beérkezett válaszokat négyesével-ötösével, változtatás nélkül közöljük.

Sepsi László

Nálunk megjelent írásai: "Brúsz" (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című kötetben), "Rossz vér" (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című kötetben)

Mit szeretsz a fantasztikumban?

A cselekményvilágon belül realitásként kezelt metaforák és a rendszerépítés összjátékát, ahogy olyan formákban képes a világ tapasztalatait megragadni és reflektálni, amelyek más poétikák számára nem elérhetők.

Mit hiányolsz a magyar fantasztikumból?

Az „ilyen-vagy-olyan könyvekből többet kéne írni” megállapításoktól viszolygok, mert ez nem tervgazdaság, de tágabb értelemben sem tudok olyan „hiányt” mondani, ami általánosságként jellemző lenne a magyar fantasztikumra, és nem is olvastam mindent ahhoz, hogy ilyen kijelentéseket tegyek. De a privát olvasói igényeimben sem teszek igazán különbséget magyar és külföldi szöveg között, ami mindkettőben zavarni tud, az a nyelvi invenció hiánya, a stiláris szürkeség és a szolgai formulaszerűség, amikor nem látom az egyedi ötletet, a csavart, a sémához hozzáadott esztétikai többletet – az ötlettelen irodalmi liftzenétől lekaparom az arcom, bármelyik országból is származik.

Milyen témák foglalkoztatnak legerősebben?

Ha nagyon le akarom párolni, most éppen a determinizmus és a szabad akarat kérdései, olyanokkal, mint az ember biológiai kitettsége, a család és a környezet determináló hatása, az ezekből kialakuló kényszerpályák, sorsszerűség, véletlenek és a küszködés az értelemadással, és persze az, hogyan lehet mindebből neogótikus melodrámát kovácsolni, de olyat, hogy meg kelljen tőle a szívnek szakadni. Összességében kicsit még a gombák, de egyre inkább a rókák.

Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást egy történet megírásánál?

Az elején a megfelelő nyelvezet, szerkezet és perspektíva eltalálása, a végén a rendrakás, a stiláris túl- vagy alulbuzdulások, nyelvi és tartalmi következetlenségek, karakterívek kikalapálása. A kettő között általában jól szórakozom, maximum az szokott frusztrálni, ha nincs időm leülni írni, vagy közben elfogy itthon a kávé meg a sós mogyoró.

Kinek veszed meg gondolkodás nélkül az új könyvét?

Nem igazán fétisizálom az új megjelenéseket, simán elvagyok, ha valamit csak egy-két év csúszással olvasok, még akkor is, ha egyébként nagyon kedvelem a szerzőt. Átfogalmazva a kérdést, hogy mi van most a kívánságlistámon előkelő helyen: Michael McDowell Blackwater-sagája, Jeffrey Lockwood könyve a hadászatban használt rovarokról, Bill Ellistől az Aliens, Ghosts, and Cults, ami a városilegenda-kutatás egyik alapszövege, a hiányzó két kötet a 100 Bullets-gyűjteményemből és az összes fellelhető Batman.

Rusvai Mónika

Nálunk megjelent írásai: "Égigérő" (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című kötetben), Tündöklő

Mit szeretsz a fantasztikumban?

Ha a valóságot túl közelről nézzük, olyan szürkévé fakul, hogy végül már semmit nem veszünk észre benne. Számomra a fantasztikum jelenti a színeket – és nem úgy, hogy elvisz egy másik, a kaleidoszkóp minden színében ragyogó világba, hanem úgy, hogy színeket ad a valósághoz: hol fájdalmas, hol reménykeltő dolgokra hívja fel a figyelmem. Erre, úgy gondolom, az irodalom más formái is képesek, a fantasztikum eszközeivel kiforgatott és újraértelmezett világ viszont értő kézben döbbenetesen kijózanító tud lenni. Én leginkább ezt az érzést keresem, amikor fantasztikus irodalmat olvasok.

Mit hiányolsz a magyar fantasztikumból?

A nyitottságot. Tudom, kicsit igazságtalan a felvetés, hiszen az elmúlt években tapasztaltam azért pozitív változásokat, és sok olyan embert ismertem meg, akik napi szinten dolgoznak azért, hogy minél nyitottabb legyen a magyar fantasztikum, az úton tehát már elindultunk. A fantasztikus irodalom szabadsága viszont nemcsak az ötletek, hanem a szerkezeti, formai megoldások szabadságát is jelenti, és örülnék neki, ha idővel a szélesebb olvasóközönség is megismerkedne ilyen szövegekkel. Az írói és olvasói közösségekben szintén több elfogadásra lenne szükség meddő viták helyett, és sokszor úgy érzem, az irodalom más szegmensei felé sem ártana megértőbben közelítenünk. A falak lebontása persze időigényes feladat, de képességeimhez mérten igyekszem bekapcsolódni.

Milyen témák foglalkoztatnak legerősebben?

Az egyén mindig jobban foglalkoztatott, mint a társadalom. Szörnyű titkok rejlenek bennünk, a folklór és a mitológia pedig kiváló eszközök arra, hogy formát adjanak ezeknek a sokszor még önmagunk elől is elzárt tartalmaknak. Mélyre szeretnék ásni, mélyebbre a saját félelmeimnél – és remélem, hogy nem csak egy balrogot találok majd odalent. Vagy ha mégis, akkor legalább egy nőnemű balrogot, mert most leginkább a női sors- és beavatástörténetek mozgatnak meg.

Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást egy történet megírásánál?

Ez szerintem történetenként, sőt megírási fázisonként változik. A Tündöklőnél például eléggé megszenvedtem a kézirat első változatának befejezésével, hiszen más fejben tudni, mi lesz a történet vége, mint érzelmileg-technikailag elküzdeni magad odáig. Az első változat elkészülte után viszont feloldódott bennem ez a pszichés gát, az átdolgozások időigényesek voltak ugyan, de fejben sokkal könnyebben megbirkóztam velük. A lelki blokkokkal ellentétben a technikai kihívások többnyire pozitívan hatnak rám, szeretek kísérletezni, meglévő sémákat újragondolni, addig töprengeni egy-egy apró részleten, amíg rá nem jövök a megoldásra.

Kinek veszed meg gondolkodás nélkül az új könyvét?

Gondolkodás nélkül senkiét. Többnyire úgy vásárolok könyvet, hogy a Kisördög huzigálja az egyik fülem, hogy „vedd meg!”, miközben a Kisangyal rezignáltan mormolja a másik fülembe, hogy „nem engedhetsz meg magadnak ennyi könyvet.” Néha muszáj az angyalra hallgatni, de általánosságban igyekszem megvenni az ígéretes vagy már bizonyított magyar fantasyszerzők köteteit, a külföldi megjelenések közül pedig leginkább a mitikus-mesei forrásokból merítő írók érdekelnek, most például szeretném beszerezni Melissa Alberttől a Hazel Wood nemrég megjelent folytatását, a The Night Country-t.

Farkas Balázs

Nálunk megjelent írása: "A nevetés íze" (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című kötetben)

Mit szeretsz a fantasztikumban?

Gondolom, ugyanazt, mint általánosságban a fikcióban. Az olvasás olyan kikapcsolódás, ami egyúttal felkészít a szokatlanra, a váratlanra, a felfoghatatlanra. Felkínálja a lehetséges reakciókat, megoldásokat, azok absztrakt változatait. A fantasztikum el mer rugaszkodni az ismerttől, és ez szükséges készség a mindennapokban is. Mindegy, hogy mi a fantasztikum tárgya, ha a karakterizáció és a megoldás keresése hiteles. Nap mint nap szembesülünk a fantasztikummal, hiszen korlátoltságunkban egy hirtelen jött családi haláleset, egy kitörő járvány, egy új technológia, egy háború is fantasztikumnak számít, mindaddig, amíg meg nem történik. A fantasztikumot olvasó ember felkészültebb, kevésbé hajlamos a pánikra a szokatlannal szemben. Hiszem, hogy így van.

Mit hiányolsz a magyar fantasztikumból?

Leginkább azt a fajta "slipstream"-vonalat, ami mondjuk Christopher Priest Dream Archipelago-sorozatában, vagy Ursula K. Le Guin Changing Planes című kötetében figyelhető meg. Ez egyfajta csúsztatott realizmus, ahol a spekulatív elemek nem szenzációsak, csak szokatlanok. Ilyesmit szívesen olvasok.

Milyen témák foglalkoztatnak legerősebben?

Elidegenedés, valóság-szkepticizmus, a létezés abszurditása. Viszont alapvetően mindenfajta művészetet az entrópia elleni harcnak tekintek, szóval jöhet bármi, ami kitágítja a valóság határait, akármilyen eszképista dologról legyen szó. Legyen furcsa, szokatlan, megrázó, sokrétű, ne csak egy olyan sztori, amit akár filmben, sorozatban is megnézhetnék.

Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást egy történet megírásánál?

A végigírás. Szokásom a történeteimet félúton abbahagyni. Nem szeretek második vázlatot írni. Nem szeretek átírni, törölni, újraírni. Mindez viszont sokszor szükséges, és ezzel szembenézni a legnagyobb kihívás.

Kinek veszed meg gondolkodás nélkül az új könyvét?

Tulajdonképpen sosem rendelek elő könyvet, ma már nem megyek első nap könyvesboltba egy szerző kedvéért sem. Inkább az van, hogy ha olvasok valami nagyon-nagyon jót, akkor igyekszem a szerző lehető legtöbb könyvét beszerezni viszonylag rövid idő alatt, így szakaszosan váltogatom az aktuális kedvenceim gyűjtését. De ha csak egy nevet kell mondani, legyen Stephen King. Ő nem bír leállni a könyvek írásával, én meg nem bírok leállni a gyűjtésével.

Kleinheincz Csilla

Nálunk megjelent írásai: Ólomerdő, Üveghegy, Ezüstkéz

Mit szeretsz a fantasztikumban?

Az ember egyik legcsodálatosabb képessége, hogy a fikciót valóságként képes érzékelni - és ezt most szó szerint értem, mivel az olvasás az agynak ugyanazon régióit stimulálja, mintha valóban megtapasztalná az olvasottakat. Mindenki maga is számos történetet ír a fejében, amikor eltervezi a napját, vagy azon tépelődik, hogy mi lett volna, ha egy-egy helyzetben másként dönt. A fantasztikum ennek a világnak a kereteit bővíti ki azzal, hogy a rendszerbe olyan elemeket is beemel, amelyek - még vagy soha -, de nem lehetségesek, és ezáltal élesebben meg tud világítani kérdéseket, jelenségeket és megoldási stratégiákat.

Mit hiányolsz a magyar fantasztikumból?

Talán a leginkább annak örülnék, ha több, minőségi szerkesztői munkával megtámogatott magazin létezne (akár hagyományos, akár online), ahol a fantasztikus szerzők kipróbálhatják magukat, és amelyek honoráriumot is tudnak fizetni az írásokért. Az ilyen műhelyek új és kísérletező írások inkubátorhelyei lehetnének, és ezt nagyon fontosnak érzem. Regénykéziratok esetén a megtérülés kiemelten fontos a kiadóknak, és a kísérleti jellegű írásoknak kisebb az esélyük a megjelenésre. A jelenlegi félprofi és profi publikálási felületek már most is támogatják az eredetiséget, merészséget és a szokatlan narratív megoldásokat, amelyek végső soron a fantasztikumot színesítik és viszik előre.

Az elmúlt évtizedben nagyon sok változás történt, a magyar fantasztikum nyitottabb lett a világban zajló trendekre, egyre nagyobb az igény mind az olvasók, mind az írók részéről, hogy a magyar sci-fi és fantasy összemérhető legyen a fordításban megjelenő, legfrissebb művekkel. Amire szükség volna, az, hogy ez ne csupán egyoldalú párbeszéd legyen, ne csak a magyar fantasztikumra hasson termékenyítőleg a világ zsánerirodalma, de vissza is tudjunk hatni arra.

Milyen témák foglalkoztatnak legerősebben?

A legtöbbet az egyéni és kollektív döntések foglalkoztatnak - mind az azokhoz vezető út, mind pedig a következmények, de leginkább maga a változás, ami belső és külső adottságok egymásra hatásából fakad. Korábban inkább szűk  környezetben - egy-egy kapcsolaton vagy családon, kisközösségen belül - jártam körül szituációkat, de egyre erősebben foglalkoztat az egyéni döntések hatása a globális folyamatokra, és hogy az emberiség képes-e a teljes paradigmaváltásra a túlélése érdekében.

Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást egy történet megírásánál?

Elengedni. Miközben a történet elnyeri végső formáját, több, korábban jónak gondolt jelenetet vagy mozzanatot, karaktert újra kell gondolnom, és amikor minden írásra fordítható perc értékes, nehéz újrakezdeni - a döntés helyességét azonban többnyire igazolja az, hogy a korábbi, meddő ötletek utólag már nem hiányoznak.

Kinek veszed meg gondolkodás nélkül az új könyvét?

Vannak kedvenc szerzőim, akiknek igyekszem minél több könyvét megvenni vagy legalább elolvasni, ilyen Catherynne M. Valente, Kelly Link, Frances Hardinge, Peter S, Beagle, Neil Gaiman, Robin Hobb vagy ilyen volt Ursula K. Le Guin, Graham Joyce és Terry Pratchett, de még esetükben is lemaradásban vagyok - egyszerűen túl sok minden érdekel, az elolvasásra váró könyvek listája pedig egyre csak nő. 

Lőrinczy Judit

Nálunk megjelent írásai: Elveszett Gondvána, "Macskakövek" (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című kötetben)

Mit szeretsz a fantasztikumban?

A fantasztikum végtelen eszköztár és írói kaland. Nem is olyan könnyű létrehozni, hihetővé tenni a saját belső törvényszerűségeit, pedig ezen áll vagy bukik a történet.

Mit hiányolsz a magyar fantasztikumból?

Tíz-tizenöt éve még volt hiányérzetem, manapság kevésbé. Az olvasók szélesebb palettáról választhatnak, mint korábban. Ez nem jelenti azt, hogy minden, mostanság megjelenő magyar fantasy, sci-fi sziporkázóan új és ötletgazdag, de ez így is van rendjén. Ami fontos, hogy végre megvan a lehetősége és talán az olvasótábora is a közepes vagy az alatti színvonalú írásokon bőven túlmutató, eredeti műveknek. 

Milyen témák foglalkoztatnak legerősebben?

Nálam ez tudat alatt zajló, akár évekig - sőt, akár egy évtizeden át - nyúló folyamat is lehet. Feldolgozni egy élethelyzetet, egy tapasztalást, milyen volt élni valahol, miért hoztam meg bizonyos döntéseket, vagy éppen miért nem. Úgy is mondhatnám, hogy emberi dolgok foglalkoztatnak, egy életre vagy hosszú időre szóló elhatározások. Foglalkoztat az árral szemben úszás, a szembefordulás, küzdés és feladás. 

Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást egy történet megírásánál?

Odaülni újra, és újra, napról napra, és legyőzni a fehér lapot, a villogó kurzort. Bízni magamban, hogy igenis, meg tudom írni.  Az egész élet az írás ellen dolgozik, ezért ha írni szeretnék, akkor meg kell teremtenem rá a lehetőséget. Onnantól meg már bűn elvesztegetni az időt. 

Kinek veszed meg gondolkodás nélkül az új könyvét?

Azt hiszem, most nincs ilyen, aki lenne, meghalt.