Mary E. Pearson ifjúsági fantasyje, Az árulás csókja rengeteg rajongót szerzett a megjelenése óta eltelt két és fél hónapban, ezért igyekszünk minél hamarabb megjelentetni a következő részt, amelyben Lia az orgyilkos hazájának, Vendának szívébe kerül a komizár foglyaként. Többé semmi nem egyértelmű: Rafe hazudott neki, de a szabadságát áldozta a lányért; Kaden meg akarta ölni, ám most megmenti; és Venda, amelynek hadserege meggyilkolta a szeretteit, talán mégsem olyan vad és barbár hely, mint ahogyan azt addig hitte...
A hercegnő ebben a kötetben bizonyítja, hogy az az erős lány, akit az első kötetben megismertünk, egy vesztes helyzetben sem veszíti el a fejét.
Addig is, míg megjelenik a regény, fogadjátok szeretettel az első fejezetét:
Első fejezet
Egyetlen gyors mozdulat.
Azt hittem, ennyi lesz az egész. Kést döfni a belei közé. És aztán megcsavarni, csak a biztonság kedvéért.
Ám aztán Venda magába nyelt, a girbegurba falak és a kíváncsi arcok körei bezárultak mögöttem. A híd hangos lánccsörgés közepette ereszkedett le, és elválasztott a világtól. Tudtam, minden apróságban biztosra kell mennem.
Hibátlanul kell cselekednem.
Sok kis lépésből áll majd össze az egész, és úgy tapasztalom ki a terepet, ahogy haladok. Az fegyverem a hazugság lesz, mások bizalmának elnyerése és csúf határvonalak átlépése – és a türelem, hogy mindez összeálljon. Márpedig a türelem sosem volt az erősségem.
De most, legelőször, meg kell találnom a módját, hogy lecsillapítsam zakatoló szívemet. Hogy lélegzethez jussak, és visszanyerjem a nyugalom látszatát. A félelem bűze olyan ezeknek a farkasoknak, mint a vérszag. A kíváncsibbja máris előrearaszolt, úgy bámult, félig elnyílt szájában láttam rothadó fogait. Vigyorognak vagy vicsorognak rám?
És a koponyák hangja. A sűrűsödő zörgés mindenhol hallatszott, ahogy az emberek tülekedtek, hogy jobban lássanak. Napszítta, zsugorított koponyák, combcsontok és fogak kocogtak az öveiken, miközben előrenyomakodtak, hogy megnézzenek maguknak – engem és Rafe-t.
Tudtam, hogy ő is fogolyként, megbilincselve kullog a karaván végén. Márpedig a vendaiak nem ejtenek foglyokat. Eddig legalábbis még sosem tették. Nem egyszerűen látványosság voltunk – mi jelentettük az ellenséget, akivel eddig nem találkoztak. És ők is ugyanezt jelentették az én számomra.
Összevissza kanyarodó, kortól és koromtól fekete falakból kiugró tornyocskák végtelen sora mellett haladtunk el; az utcácskák úgy csavarodtak egymásba, mint mocskos, élő hüllők. A várost ötletszerűen húzták fel a romokon.
A folyó dübörgése elhalkult mögöttünk.
Mindkettőnket kijuttatom innen.
Rafe mostanra biztosan megbánta már ezt az ígéretét.
Áthaladtunk egy újabb masszív, kőkitüremkedésekkel éktelenített kapun. A fűrészes vasrács megnyílt előttünk, mintha már vártak volna. A csapatunk egyre fogyott, mert a minket kísérő katonák hazaérvén csoportosan váltak el tőlünk más-más irányba, és eltűntek a magas falak között kígyózó sikátorokban. A chievdar vezetett minket tovább. Csilingeltek előttem a zsákmánnyal megrakott szekerek, ahogy egyre beljebb jutottunk a város mélyére. Rafe vajon mögöttem volt még, vagy berángatták valamelyik nyomorúságos utcába?
Kaden leugrott a lováról, és hozzám igazította a lépteit.
– Már majdnem ott vagyunk.
Rám tört az émelygés. Walther halott, emlékeztettem magamat. A bátyám nincs többé. Már semmit sem vehetnek el tőlem. Rafe-t leszámítva. Immár nem gondolhattam kizárólag magamra. Ez mindent megváltoztatott.
– Hol van az az ott? – kérdeztem; próbáltam nyugodtnak tűnni, de rekedt, egyenetlen hangom elárult.
– A Sanctumban. Afféle udvartartás, ahol a vezetők találkoznak.
– És ott a komizár.
– Hadd beszéljek én, Lia. Csak most az egyszer. Kérlek, ne is szólj bele.
Ránéztem; az állkapcsát szorosan összeharapta, és a szemöldökét is összevonta, mintha fájna a feje. Tartott a saját vezetőjével való találkozástól? Attól, hogy mit mondhatok? Vagy hogy mit tesz a komizár? Vajon árulásnak számít, hogy nem ölt meg, amint a parancsa szólt? Szőke haja koszos, összetapadt tincsekben lógott a válla alá, az arca zsíros, mocskos volt. Jó ideje egyikünk se látott szappant, de ez csak a legkisebb bajunk volt.
Újabb kapu elé jutottunk – hatalmas volt, tömör vas, teli szegecsekkel és résekkel, amelyeken át kíváncsi szemek méregettek. Kiáltásokat hallottam bentről, aztán egy harang tompa kongását. A hang a velőmig hatolt, minden fogam belesajdult.
Zsu viktara. Légy erős. Felszegtem az államat, és csaknem éreztem Reena érintését, mint amikor ő tette ugyanazt. A fal lassan kettévált, és oldalra gördült. Egy hatalmas, üres tér tárult fel előttünk; éppolyan torz és komor, mint az egész város. Tornyos falak határolták mindenfelől, köztük árnyékba vesző sikátorok indultak ki. A kiugró bástyafalakon gyilokjárók szövedéke kanyargott a fejünk felett.
A chievdar továbbindult, a szekerek követték. A belső udvar őrei kiáltva üdvözöltek, aztán elismerőn hujjogattak, látva a lószerszámok, fegyverek és egyéb rablott holmi csillogó rakását – mindazt, ami a bátyámból és a bajtársaiból megmaradt. Elszorult a torkom, mert tudtam, az egyikük hamarosan megkapja Walther kardszíját és a kardját is.
Az ujjaim a tenyeremhez szorultak, de még csak fel se tudtam sebezni magamat: minden körmöm tövig letört. Megdörzsöltem kisebesedett ujjbegyeimet, és a fájdalomtól összerándultam. Ez a kis sérülés, a körmeim veszte meglepően kínzott, ahhoz képest, mi minden zúdult rám eddig. Szinte gúnyolódásnak éreztem, hogy semmim sincs, még körmöm se, amivel megvédhetném magamat. Csak egy titkos nevet rejtegettem, ami pedig abban a percben épp olyan haszontalannak tűnt, mint a cím, amivel születtem. Tedd igazzá, Lia, parancsoltam magamra, de az önbizalmam máris elszivárgott, hiába mondtam ki magamban a szavakat. Sokkal több forgott kockán, mint néhány órával korábban. A cselekedeteim most már Rafe-t is veszélybe sodorhatják.
Kiadták a parancsot, hogy rakodják le a rablott kincseket, és hordják be. Ebennél is fiatalabb fiúk siettek kis, kétkerekű kézikocsikkal a szekerek oldalához, és az őrökkel együtt megtöltötték őket. A chievdar és a testőre leszállt a lováról, és fellépkedett egy hosszú átjáróhoz vezető lépcsősoron. A fiúk követték őket, telepakolt kocsijaikat egy közeli rámpán tolták fel, vékony karjuk remegett az erőfeszítéstől. A zsákmányolt javak egyikére-másikára még vér tapadt.
– Arra van a Sanctum-terem – intett utánuk Kaden. Igen, valóban ideges volt. hallottam a hangján. Ha még ő is fél a komizártól, milyen esélyem lehet nekem?
Megálltam, megfordultam, megpróbáltam megkeresni Rafe-t a mögöttünk érkező katonák között, de csak Malichet láttam, aki a nyomunkban vezette kötőféken Rafe lovát. Rám nevetett – az arcán még látszottak a támadásom nyomai.
– Üdvözöllek Vendában, hercegnő! – röhögött. – Megígérem, a dolgok mostantól egészen mások lesznek!
Kaden visszahúzott maga mellé.
– Maradj a közelemben – súgta. – A saját érdekedben.
Malich, a saját fenyegetésében kéjelegve még mindig vihogott, de tudtam, igazat mondott. Minden megváltozott. Méghozzá jobban, mint azt ő hihette volna.
