Amellett, hogy ír és tanít, Smythe néha a Guardianen publikál cikkeket. Az angol lap nemrég három szerzőtársával együtt felkérte, hogy írjon egy rövid sci-fi novellát a jövő médiájáról (grafika: Ryan Inzana). A „tovább”-ra kattintva elolvashatjátok a történetet.
James Smythe: Papír
Amikor Arne felszáll a vonatra – késik a munkahelyéről, elvégre ki siet, hogy olyasmit csináljon, amit utál? –, és legörgeti a Papírját, pár üléssorral lejjebb észrevesz egy nőt. Neki vadiúj modellje van. Összehajtható, ami azért nem semmi. Arne eltűnődik, vajon olyan-e, mint az igazi papír: hogy csak néhányszor lehet összehajtani. Mielőtt a képernyője bekapcsolódna, úgy néz ki, mint a celofán. A nő mellett ülők csak úgy nyújtogatják a nyakukat.
Arne hiába tátja a száját: neki úgysem telne egy újra. Különben is, az ő Papírja teljesen rendben van. Nincs vele semmi baj. Hozzáér a hírek ikonjához – lehet, hogy a képernyő már nem reagál olyan érzékenyen, mint régen? Mert amikor még új volt, egész biztosan nem kellett ilyen erősen nyomni. Az applikáció betöltődik. Az előző esti Oscar-gálát mutatja; a képernyőn felbukkannak a nyertesek. Arne a legjobb színészre kattint. A filmet már látta, ezért az app egy kis ablakot nyit meg, majd arra kéri, hogy értékelje. Öt csillagot ad neki, mert szereti a színész munkásságát. A pontszám korrektnek tűnik. Megnyílik egy párbeszédablak. Arne, szeretnél vásárolni egy olyan öltönyt, ami hasonlít a színészére? Egy olcsóbbat és csúnyábbat, az ő pénztárcájára szabva. Igazából nem is hasonlít. Nincs öltönyöd, tájékoztatja az app. Ideje lenne már szerezned egyet, nem? A készülék tárolja Arne méreteit. Az app jelzi, hogy felszedett pár kilót – Arnénak eszébe jut, hogy talán le kéne takarnia a kamerát, vagy meg kéne változtatnia a szöget, mert ebből a perspektívából mindenképp tokásnak tűnik –, és valószínűleg igaza is van. Megtapogatja a hasát.
Aztán újra a nő Papírjára pillant. Ő is a hírfolyamát nézi. Egy videofelvételen emberek futnak és sírnak. Egy nő, szemében fekete könnyekkel. Arne képernyőjén az Oscar-öltönyök keringenek, várják, hogy kiválassza valamelyiküket. Egy ujjmozdulattal eltünteti mindet. Vissza a nő tabletjéhez: valami valami Háború!, hirdeti a szalagcím. Arne újra lenéz a Papírjára. Nem találja ezt a sztorit. Lapozgat egy ideig, hátha. De hiába. Oscar-videók, tévéműsorok, zenekritikák, sport, filmkritikák, pletyka, megint sport, reklámok. Megrázza a Papírt, hogy frissítse a feedet. Biztos új a hír. Elgondolkodik, vajon ki háborúzik kivel. Biztos nem mi, ugye?, tűnődik. Arról már hallott volna.
Megnyitja a keresőablakot, és közel hajol a Papírhoz. Nem akarja, hogy mások is hallják.
– Keress háborút – mondja. Begyűrűznek a találatok: tévéműsorok, filmek címe jelenik meg a képernyő tetején. Két nő csetepatéja egy valóságshow-ban. Arne dátum szerint rendezi a találatokat, de továbbra sem talál semmit. – Háborút! – mondja újra.
Észreveszi, hogy van pár találat, ami az ő készülékén rejtve jelenik meg. Rájuk kattint.
A társasági profilod alapján valószínűsítettük, hogy ezek nem lesznek számodra érdekesek, tájékoztatja egy üzenet. Szeretnél többet tudni a tegnap esti Oscar-gála legjobb színészéről?
– Nem! – mondja. Megböki a képernyőt, és az egy másodpercre elsötétül. – A profilom alapján? – Látja, hogy a nő feláll. Végigsimít a kosztümjén – drága lehet, gondolja Arne –, és összehajtja a Papírját. A következő megállónál leszáll, és csatlakozik a többi, munkába tartó öltönyöshöz.
Arne hátradől. A Papírt tartó kezére néz – a gépek miatt tele van apró vágásokkal, az ujjbegyei kérgesek –, és olyan szorosan összetekeri, hogy elpattan a markában.
