Közeleg a Bábel fiai megjelenése, ezért arra gondoltunk, hogy a következő egy-két hétben néha átadjuk Anitának a szót: megkértük, hogy vendégeskedjen a blogunkon, írjon néhány bejegyzést, amelyekben elárul nektek ezt-azt. Hogy miről, az szép lassan kiderül, persze így vagy úgy, de mindegyik posztnak köze lesz a Könyvfesztiválra boltokba kerülő fantasy-regényéhez. Elsőként, a "tovább" után a könyv születéséről olvashattok.
A Bábel fiait lényegében titokban kezdtem el írni. Akkor már túl voltam néhány kéziraton – nem is fiókban, széfben őriztem őket, nehogy valaki rájuk pillanthasson, rémes lett mind –, és arra számítottam, ezt sem mutatom meg majd senkinek. Ha kérdezték, mit írok, vállat vontam, hogy „csak szöszölök valamivel”, mert féltem bevallani, hogy olyan történeten dolgozom, amely régóta érett bennem.
Eleinte homályos konfliktusokat, felbukkanó karaktereket láttam csak: egy vak festőt; egy papot, akinek mérlegre kerül a hite; egy manipulatív vallást. Sok hasonló, kusza ötlet szokott kavarogni a fejemben, amelyekből aztán soha nem lesz semmi, és ezek is kihullottak volna, ha véletlenül nem találom meg a helyszínt – avagy a történet egyik fontos magját –, Bábelt.
Az Ószövetségben az egész toronyépítés néhány mondat, mintha széljegyzet lenne egy margón: elhatározák, és építék, és lőn zűrzavar. Megörültem ennek a szűkszavúságnak, mert kellően nagy szabadságot jelentett, mégis számolhattam az olvasó tudásával, hisz Bábelt mindenki ismeri, így azelőtt jelképpé válik, hogy egy sort is leírtam volna.
Bábel története a Bibliában kevéssel a bűnbeesés és kiűzetés után szerepel, és számomra valahol összecsengett a kettő. Míg az emberpár egyénként bukott el, a toronyépítők közösségként vallottak kudarcot: minden egyes ember vétkes, függetlenül attól, hordott-e téglát a torony falaira. A legtöbb ószövetségi büntetéskor Isten mindig kiválaszt néhány igaz embert, akik megmenekülhetnek. Az özönvíz megkíméli Noét és családját, Szodoma Lót és gyermekei nélkül pusztul el. Bábelben nincsenek kiszemelt kevesek, akiket példaképként lehetne állítani az utókornak, és ez nagyon is passzolt a terveim közé. Olyan történetet ígért, amelyről kezdettől fogva tudni lehet, hogy nem végződhet jól, és amelyben nincsenek sem makulátlan emberek, sem hősök.
Ahogy összeállt a koncepció, azonnal rávetettem magam az írásra. Eleinte nehezen boldogultam a két szállal, az egyik egy fiktív Bábelben játszódott, ahol újjáépítik a tornyot, fiktív vallással, fiktív társadalommal, fiktív történelemmel – a másik egy korunkbeli Budapesten. Mindkettő másfajta kihívásokat tartogatott. Bábelben küzdöttem a majdnem-ókori környezettel, vagy hogyan mutassam be a meghatározó múltbeli eseményeket – a másik szálon mindent egy éppen megvakuló karakter szemszögéből kellett ábrázolnom, aki kizárólag tapintással, zörejekből, szagokból szerez tudomást a világról. Sokat jártam bekötött szemmel a lakásban: hirtelen minden asztalsarok élesebb lett, a távolságok eltorzultak, és gyakran éreztem kísértést, hogy csaljak, és levegyem a kendőt, de tudtam, hogy Dávid nem teheti. Végül a Láthatatlan kiállításon békéltem meg: a teljes sötétben kül- és beltérinek berendezett helyszíneken botorkáltunk keresztül, és az idegenvezető, egy vak fiú olyan magabiztosan vezetett bennünket, hogy a sötétség már nem veszélyes ismeretlennek, hanem nagyon is otthonosnak érződött.
A kézirat két év alatt készült el. Az első, szenvedélyből írt verzió hét hónapba tellett, de annyi motiváció és arány csúszott el, hogy a következő másfél évet lényegében újraírással töltöttem – kétharmad regénynyi szöveg végezte a vágólapon –, és csak másodszorra értettem meg pontosan a saját történetemet. Egyetlen kidobott jelenetért sem fájt a szívem, mindig valami jobbat próbáltam a helyére tenni. És persze a cseréknek és javításoknak sosem lett vége: a tesztolvasók és a későbbi felismerések miatt a következő három évben még számtalanszor belenyúltam, pedig már rég mással foglalkoztam. Most, a szerkesztés után sem érzem azt, hogy kész lenne, de a javításoknak egyszer véget kell vetni, és ha befejezni nem is lehet, itt az ideje elengedni.
