A múltkori posztból megtudhattátok, hogy Gergő bevett egy tűkanyart, és tudományos háttérrel, szabadidejében kezdett hozzá egy YA fantasy-trilógia megírásához. Ma arról mesél, honnan ered nála az irodalommal kapcsolatos érdeklődés, és hogy ez a kétfajta munka egyáltalán hogyan egyeztethető össze a mindennapi élete során. Szóba kerülnek még csörgőkígyók, a rollerezés, a genetika és a Halálcsillag megépítése, mindez alig néhány bekezdés során - aki ezt a bejegyzést kihagyja, magára vessen!
"Hogyan lehet összeegyeztetni a tudományos és az ifjúsági irodalommal kapcsolatos munkát?"
Ezt a kérdést már egyetemista koromban is feltették nekem, sokkal nyersebb formában. Egyszer kihagytam egy neurológia szemináriumot, és bár elméletileg két alkalommal lehetett hiányozni, Vámosi tanár úr figyelmét senki és semmi nem kerülte el. Amikor kiderült, hogy a XX. századi világirodalom című kurzuson voltam, mert kicsit áthallgatok a bölcsészkarra, egészen megdöbbent: még azzal sem tudtam megnyugtatni, hogy a kurzus legtöbbször más időpontban van, így nem lesz több ütközés. Nekem szegezte a kérdést, hogy aki „komoly”, orvosi pályára készül, az miért csinál ilyet, és ettől kezdve csak úgy szólított, bölcsész. A „szólított” igazából nem pontos kifejezés: amikor rám dörrent, a hangja nagyjából félúton volt az emberé és az oroszláné között. („Ki tudja felsorolni a Bell-paresis jeleit? BÖLCSÉSZ!”) Mondanom sem kell, a csoporttársaim remekül szórakoztak a dolgon.
Akkor nem tudtam érdemben felelni Vámosi tanár úr kérdésére, de ma már tudnék. Szerintem minden munka egyformán komoly lehet, én viszont sohasem készültem komolyan egyetlen pályára sem. Fiatalon nem igazán tudtam eldönteni, milyen foglalkozást szeretnék magamnak, mivel túl sok tervem volt: tudós, tanár, nyelvész, író, tolmács vagy világjáró, aki csörgőkígyókon él a sivatagban. Talán pont az a baj, hogy később sem tudtam választani ezek közül: bár a kígyóevésről azóta letettem, és az utóbbi időben már tolmácsmunkát sem szívesen vállalok, azért egy kicsit még mindig fő a fejem, ha a foglalkozásomról kérdeznek. Az egyszerű és gyors válasz az lenne, orvos, de (a betegek szerencséjére) nem praktizálok. Mindig is inkább az elmélet érdekelt, az orvosi gyakorlat nem, vagy az is csak elméletben.
Egy idő után eljutottam oda, hogy nem próbálok teljesen azonosulni egyetlen munkakörrel sem, így csak annyira idomulok az adott terület elvárásaihoz, amennyire késztetést érzek erre. Talán épp ezért nem is veszem magam túl komolyan. A kollégáimmal néha beszélgetünk róla, bántó-e vagy szórakoztató, ha a hallgatók parodizálják az embert egy évfolyamesten; ők inkább az előbbi álláspontot képviselik, én az utóbbit. Az sem zavar, hogy a hallgatóim mosolyognak, ha meglátnak rollerrel közlekedni a kampuszon, és kifejezetten örülök, ha nevetnek, amikor a Pókemberből vett idézettel zárom az orvosi genetika előadást, vagy a Halálcsillag megépítéséhez hasonlítom a petesejtképzést.
Biztos vagyok benne, hogy a helyemben sokan álnéven írták volna meg az Oni-trilógiát, hogy a tudományos és fikciós karrierjük jobban elkülönüljön. Én nem éreztem úgy, hogy ezt kellene tennem. Egyrészt egy angol álnév eleve értelmetlen lett volna, hiszen a történet főszereplői magyarok, másrészt, ahogy Évi, a feleségem fogalmazott: „Úgyis csodabogárnak tartanak, akkor nem mindegy?”
