Márciusban kiemelten foglalkozunk magyar szerzőink sci-fi és fantasyköteteivel társkiadónkkal, a Ciceró Könyvstúdióval közösen. Ebből az alkalomból nemcsak kedvezményt indítottunk a Dibooknál az e-könyveinkre, hanem rövid körkérdést állítottunk össze a szerzőinknek, amelyben a fantasztikummal, írással és olvasással kapcsolatos gondolataikra voltunk kíváncsiak. A beérkezett válaszokat négyesével-ötösével, változtatás nélkül közöljük.
A sorozat előző bejegyzéseit itt találjátok: 1, 2, 3.
Gaura Ágnes
Nálunk megjelent írásai: "Árnyék" (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című kötetben), "Curo ergo sum" (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című kötetben)
Mit szeretsz a fantasztikumban?
Anyaként most leginkább azt szeretem a benne, mennyire szorosan összeköt a fiammal: fantasy filmeket nézünk és beszélünk meg napról napra, fantasy társasjátékokat játszunk, és egyszerre írunk fantasy történeteket.
Íróként, olvasóként egyébként a játékosságot, kreativitást, a fantasztikus irodalomban rejlő látszólagosan paradoxont szeretem: hogy olyan messzire eltávolodhatok a valóságtól amennyire csak tudok – azért, hogy a valóság jelenségeiről olyan képet adjak/kapjak, amely képes radikálisabban átformálni a látásmódomat, mint a realizmus. A fantasztikus irodalom folyamatosan arra emlékeztet, hogy ami nem lehetséges, az is igaznak bizonyulhat egy elvontabb, metaforikus szinten; és hogy a tényszerűségen túli igazság érzékelése talán pont az felismerés, amely jobbá teheti az embert és így szebbé az életet.
Mit hiányolsz a magyar fantasztikumból?
Szeretem az olyan sztorikat, ahol az egyéni hang, az újdonság nem merül ki a világépítésben vagy cselekményben megmutatkozó ötletekben, és nyelvi szinten is izgalmas felfedeznivalókat rejteget; az egyéni nyelvi megoldások adott esetben kohéziót teremtenek, szimbolikus rétegeket hozhatnak létre és komplexebbé teszik a szöveget – vagy csak egyszerűen meglepnek, mert a megszokotthoz képest másképp működnek és tőlem is másféle viszonyulást követelnek. Szeretem a fineszes elbeszélői hangokat, technikákat. Vagyis nagyon várnám a kísérletezőbb és/vagy gazdagabb prózákat, ezekből jóval többet szeretnék.
Milyen témák foglalkoztatnak legerősebben?
Az identitáskérdések foglalkoztatnak; az ember viszonya más emberekkel, rendszerekkel, a természettel és természetfelettivel. A politika minderre erőteljes hatást gyakorol, ezért ez kiemelt téma számomra. Keresem a politika hatásaira erősebben reflektáló műveket a disztópiákon túl is, és ez az érdeklődés a saját műveimben is megjelenik. A kortárs magyar állapotokra aktívan reflektál a vámpíros sorozatom, amelynek alapvetése, hogy Magyarországon a kormány tanácsadói szervét a tapasztalt vámpírok adják. Áttételesen a nemzeti múlttal foglalkozik a tündéres regényem, a Túlontúl, amely a sok részre szakadt, elátkozott Tündérország évszázados vergődésére helyezi a hangsúlyt, és a reményre, hogy létezik egy olyan mágia, amely a virtuális Nagymagyarországot – Tündérországot – képes újra összefűzni.
Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást egy történet megírásánál?
Jellemzően azon töprengek sokat, hogyan hozzam a formát minél nagyobb összhangba a tartalommal, és főként, hogy melyik narrációs technika illeszkedik legjobban a tematikához. Például a legutóbb megjelent novellámban a zombivá válás belső folyamata igen hangsúlyos – ezért egyértelmű volt, hogy ezt E/1-ben kell megírni, mert minden egyéb elbeszélői megoldás gyengébb eredményt hozna; azon viszont nagyon sokat vacilláltam, hogy milyen típusú leépülést mutasson a belső monológ, és meddig mehetek el benne, mert szerettem volna elkerülni egy Virágot Algernonnak klónérzetet, és összhangba kellett hoznom az egyéni leépülés bemutatását a novella egyéb fókuszaival. Ha a narrációt jól kapja el az ember, akkor a többi már általában könnyen megy.
Kinek veszed meg gondolkodás nélkül az új könyvét?
Van pár szerző, akik a feltétlen bizalmamat élvezik. Ted Chiang második novelláskötetére gyakorlatilag a külföldi megjelenéssel egy időben vetettem rá magamat, és a kétnyelvű Neil Gaiman-polcom is, azt hiszem; elég impresszív (igaz, nem teljes a gyűjtemény, de igyekszem lépést tartani). Magyar szerzők közül Dragomán György az, akinek ütős prózája műfajtól függetlenül mindig utat talál hozzám, így megveszem, bármit ír. Catherine M. Valente, Theodora Goss és Kleinheincz Csilla szövegeiben olyannyira otthonra találok, hogy nem kérdés: a könyveiknek én is bármikor otthont adok.
Molnár B. Gábor
Nálunk megjelent írásai: "Ne etesd a trollt!" (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című kötetben), "Imago" (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című kötetben)
Mit szeretsz a fantasztikumban?
Azt, hogy korlátlan teret ad a perspektívával való játszadozásra. Olvasóként - és sokszor íróként is - azokat a fantasztikus történeteket szeretem, amelyekben a hős, a helyszín vagy a téma "larger than life". Ez nem feltétlenül heroikus fantasyt jelent, mert pl. nagyon szeretem Philip K. Dick írásait, márpedig azok közül csak kevés heroikus, de a témái megfelelnek a kitételnek, akárcsak mondjuk Asimov Robot-Birodalom-Alapítvány ciklusa. Pusztán az érdekesség kedvéért egyébként jelenleg a következő könyvek vannak az asztalomon: Agatha Christie: Egy marék rozs, Ambrose Bierce: Bagoly-folyó, Suetonius: A Caesarok élete, Sir Arthur Conan Doyle: A Fehér Sereg, két Móricz Zsigmond novellagyűjtemény, építészeti és vallástörténeti szakkönyvek, meg két M.A.G.U.S. kiadvány, amikből most dolgozom. Bennem ugyanis már gyerekkoromban sem vált külön, hogy akkor van a nagyon szép-irodalom, és a sci-fi, fantasy, ami valami olyan izé. Számomra a jó írás az jó irodalom, műfajtól függetlenül. Nem is nagyon tudok mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, hogy "én azért nem olvasok fantasztikus regényeket, mert azokat szeretem, amik valóságosak". Jó, de mitől lesz egy kortárs szerző második világháborús regénye valóságosabb, mint mondjuk a Kamera által homályosan? Talán a kortárs többet tud a második világháborúról, mint Dick egy paranoid tripről? Megjegyzem, A végállomás gyermekei és a Kamera által homályosan egyaránt ott vannak a kedvenc könyveim között, miközben az első riportregény, a másik... nem is tudom, sci-fi? Merthogy nem ez számít, hanem az, hogy az író az adott műfaji eszközöket mennyire ügyesen használja. A fantasztikumban nálam ennek sarokpontja a "larger than life" érzés, amikor szereplőket, eseményeket, problémákat felnagyítva vizsgálhatunk; persze minden műfaj képes erre, de a fantasztikum szerintem kb. erre hivatott.
Mit hiányolsz a magyar fantasztikumból?
Hála az égnek bőven van olyan magyar szerző, aki érti a fentieket. Talán azon kellene többet dolgozni, hogy el is jussanak az olvasókhoz; és akkor beszélhetnénk a viszonylag kicsi magyar piacról, a torz kiadói-terjesztői viszonyokról stb., ami ugye nem kizárólag a magyar fantasztikum problémája, hanem általában a minőségi, de nem állami pénzen csüggő irodalomé.
Milyen témák foglalkoztatnak legerősebben?
Kultúrsokk, hübrisz, a valódi ember a mítoszban és a mítosz mögött. Idő, történelem, valóság és vallás. Felelősség és hatalom, kényszer és lehetőség. Hogy születnek a mesék és a történetek. Leginkább talán ezek. Alapvetően a dráma felől nyúlok a prózához, úgyhogy inkább az emberi létkérdések vonzanak, semmint a hosszú leírások és értekezések.
Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást egy történet megírásánál?
A történet. Jellemzően egy figura vagy egy helyzet ötlik fel bennem először, a történettel mindig gondban vagyok; az nekem olyan kényszerűség. Idővel persze kibomlik, jellemzően a szereplők kitapossák belőlem, de ezért is írok nagyon lassan, sok idő, amíg megmutatják az utat. Ezért is érzem magam jobban novellában, mint regényben.
Kinek veszed meg gondolkodás nélkül az új könyvét?
Már nincs ilyen. Leszámítva persze jó néhány író barátomat, de őket nem listáznám; a személyesen nem ismert szerzőknél pedig egy időben elkezdtem ugyan a sorozatgyűjtést, de be kellett látnom, nincs olyan, hogy valaki mindig tökéletes legyen, és közben én sem leszek fiatalabb, nincs időm elolvasni mindent. Szóval mindenkinél válogatok. De hogy azért ne maradjak teljesen adós a válasszal: Mario Vargas Llosának például szerintem sokkal több jó könyve van, mint közepes, szóval ő nagy kedvenc, aztán Spiró György is mindig meg tud lepni, hogy minden könyvében valami mást próbál, nem csak ugyanazt ragozni, mint annyian mások, azután persze Szilágyi István, akitől még nem olvastam eleget, mert mindig jócskán kell idő, hogy egy-egy művét megemésszem.
Erdei Lilla
Nálunk megjelent írásai: "A jégkorszak tanúi" (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című kötetben), "A tökéletes hívás" (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című kötetben)
Mit szeretsz a fantasztikumban?
Az ötletek szabadságát, amely nem ellentmond a társadalomkritika igényének, hanem éppen azt szolgálja. Szinte már közhely, de a jó fantasztikum nagyon is valóságos problémákkal foglalkozik, ám azokat új fénytörésben vizsgálja, így a felfedezés élményét nyújtja, még akkor is, ha ezt épp a tiszta idegenség vagy borzalom megjelenítése révén teszi. Máshogyan sűrít, mint a realisztikusabb irodalom, esztétikailag áramvonalasabb és szaturáltabb lehet.
Mit hiányolsz a magyar fantasztikumból?
Erre egészen az elmúlt évekig – íróként és olvasóként is – két válaszom lett volna: 1, hiányzik a horror, és 2, nehéz rövidebb prózát megjelentetni, ill. azt szépirodalommá kell kozmetikázni, hogy beférjen valamelyik irodalmi folyóiratba. (Sok történelmi és kortárs példa mutatja, hogy ez a hibridizáció létezik és nagyon is működőképes, de csapdákat is rejt, és szerintem akkor jó, ha zsigerből jön, nem pedig valamelyik kategória privilegizált helyzete kényszeríti ki.) Szerencsére sokat javult a helyzet, írói oldalról (és rémirodalmi fronton) elsősorban a The Black Aethernek köszönhetően. A modernebb, nem szorosan lovecrafti horrornovellák megjelentetése terén persze még mindig nem küzdünk a bőség zavarával, de ezek is megférnek a GABO magyar SFF-válogatásaiban (nem is beszélve majd a horrorantológiáról). Onnantól pedig, hogy valaki megérik egy önálló kötetre, már viszonylag sok kiadó közül válogathat.
Milyen témák foglalkoztatnak legerősebben?
A társadalmiság és a test. Eze(ke)n belül érdekes kérdés a munka (mint az individualitás és a beilleszkedési kényszer ütközőzónája), a szépség, a nemi szerepek, a reprodukció (megunhatatlan horrortéma), a különféle diszkomfortérzetek, az átváltozások és hibridizációk, főleg, ha a tudomány szerepére, felelősségére, illetve magára az emberi minőségre is rákérdeznek. Foglalkoztat a politikai hatalom természete és a tág értelemben vett utópizmus is: szükségszerű-e a disztopikus végkimenetel, vagy lehetséges pozitív eredményű társadalomtervezés? A klímaválság kapcsán például eléggé adja magát a következtetés, hogy ha fenn akarunk maradni, akkor alá kell vetnünk magunkat valamiféle társadalommérnökösködésnek. De kik lennének a „mérnökök”? Az utópiát mint olyat talán nem is tudjuk nem-disztopikusként érzékelni, mivel feltételezi az aktuális társadalmi viszonyok és ezzel együtt az emberi életmód, sőt önkép felülírását. Az utópikus logika talán már kezdeteitől, a 16. századtól fogva poszthumán – vagy legalábbis proto-poszthumán.
Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást egy történet megírásánál?
1. Eltalálni a megfelelő formát. Számomra a novella a legotthonosabb, csak nagyon megszerettem elkülönülő, filmszerű jelenetekből építkezni, ami a kisregény irányába duzzasztja az írásaim terjedelmét. Rendes regényhez viszont még nincs szuflám – vagy merszem. 2. Mértéket tartani a dialógusok terén. Néha olyasmit is párbeszédben meséltetek el szereplőkkel, amit hálásabb lenne máshogyan megmutatnom. 3. Csínján bánni a bölcsészkedéssel, filozofálással, illetve nem belevinni olyan párbeszédekbe, ahol indokolatlan. (Lásd 2-es pont.)
Kinek veszed meg gondolkodás nélkül az új könyvét?
Úgy válaszolok, hogy egy ideális világban, nagyobb/kiszámíthatóbb büdzséből kiét venném meg azonnal. Külföldi szerzők közül elsősorban Viktor Pelevinét és Stephen Kingét. Itthon Veres Attila, Farkas Balázs, Sepsi László mellé nemrég sorakozott fel Moskát Anita. Bevallom, őt az Irha és bőr előtt csak a – szintén kiváló – novelláiról ismertem, de az említett regény az egyik legfontosabb könyv, amit az utóbbi években olvastam.
Csuszner Ferencz
Nálunk megjelent írása: "Sejtés" (Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 című kötetben)
Mit szeretsz a fantasztikumban?
El lehet benne követni mindenféle huncutságokat. Persze, azt szeretem a leginkább, amikor nem is tudni igazán, hogy mi az a huncutság, amit elkövet a szerző önmaga, az olvasó vagy a világ ellen (vagy éppen értük).
Mit hiányolsz a magyar fantasztikumból?
Semmit. Úgy képzelem, a magyar fantasztikum olyan, amilyenné azok tették és teszik, akik olvassák és írják. Mindkét halmazból kilógok, így megvan az a luxusom, hogy a magyar fantasztikummal kapcsolatban ne legyen hiányérzetem.
Milyen témák foglalkoztatnak legerősebben?
Azt hiszem minden történet, amit eddig írtam arról szól, hogy az ember miként próbálja naponta átverni magát, amíg egyszer el nem jut a felismerésig, hogy nincs tovább. Ebből kiindulva, azt hiszem, ez az a téma, ami leginkább foglalkoztat.
Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást egy történet megírásánál?
Megtalálni a választ az ezt meg minek írjam meg? kérdésre.
Kinek veszed meg gondolkodás nélkül az új könyvét?
Túl szűk a lakásunk, és túl sok olvasatlan címen kell keresztül lapoznom az e-könyv olvasón, amikor keresek valamit, ahhoz, hogy gondolkodás nélkül vásároljak újabb könyveket. Ezzel együtt, Darvasi László, Bodor Ádám és Krasznahorkai László új könyvei mindig csábítanak, hogy meggondolatlanságot kövessek el. A kortárs magyar spekulatív irodalom mezsgyéjéről Farkas Balázs, Moskát Anita, Kleinheincz Csilla és Brandon Hackett könyvei szokták apránként felőrölni az új könyvekkel szembeni ellenállásomat.
