Ma újabb vendégposztot olvashattok Anitától, aki ezúttal arról írt, hogy milyen viszony fűzi a fantasy műfajához.
Ha „normális” ismerőseim véletlenül megtudják, hogy szeretek fantasyt olvasni, udvarias-riadt arckifejezéssel próbálják tettetni, hogy ezt meg sem hallották. Úgy tekintenek rám, mint egy nagyra nőtt kisgyerekre, akinek óvodában nem olvastak fel elég mesét, és most sárkányos történetekkel teszi túl magát ezen a traumán. Egy bizonyos életkor után a fantázia kínossá válik: egy gyereknek dicséret, ha „élénk a fantáziája”, egy felnőttnél a „fantáziálás” már megmosolyogtató, vagy egyenesen káros, hiszen addig sem pénzt keres vagy családot alapít. Olvass inkább igazi dolgokról, javasolják.
Sosem érzem magam kellemetlenül, ha így pillantanak rám. A fantázia tulajdonképpen fegyver. Lehetőséget ad, hogy megváltoztassuk a környezetünket: ha el tudjuk képzelni, hogy a világ másmilyen lehet, akkor utána tehetünk is érte, hogy a változás megtörténjen. Épp ezért a fantáziával rendelkező, tündékről és mágiáról olvasó ember nagyon is veszélyes. Jobb inkább megmosolyogni.
Sokak szerint a fantasy menekülés a valóságtól: számomra pont ellenkezőleg. Azt a fantasyt szeretem olvasni, amely új nézőpontot ad. Kiválaszt egy valóságos problémát, és a spekulatív elemmel addig facsarja, míg ismeretlen oldalról pillanthatunk rá, és ezzel talán valami újat érthetünk meg róla. A fikció torzít, felnagyít – hogyan lehetne a világ minden hatalma egyetlen aranygyűrűben! –, de pont ezzel világíthat rá fontos szempontokra. Egy karikatúrista is csak annak rajzol túlméretezett orrot, akinek eleve nincs kicsi, de a külső szemlélőnek talán csak a portrét nézve tűnik fel, hogy valóban, milyen hatalmas az az orr.
A metaforák tárháza végtelen lehet: a Gonosz lélek közeleg jóval több, mint egy kísérteties cirkusz felbukkanásának története; a gyermekkor-felnőttlét határán egyensúlyozó fiúkról olyan szimbólumokkal mesél, mint a fiatalító-öregítő körhinta, vagy a valódi életkort mutató tükörlabirintus. Az Amerikai istenekben a régi világ megfáradt viking vagy egyiptomi isteneinek emléke fakulni kezd, és így elveszítik híveiket, a halandók pedig helyettük az internetnek vagy a televíziónak hódolnak, a hagyományok helyét átveszi valami új.
Az igazán jó fantasy számomra – amellett, hogy szórakoztató, és igen, elvarázsol a történetével, vagy az ötletsziporkáival, vagy akár a végtelen lehetőségeivel – a valóságról is elmond valamit. A spekulatív fikció egyfajta eszköz, mely a mágia vagy mítoszok nyelvén éri el, hogy amikor becsukom a könyvet, legalább egy morzsányit másként lássak a világból – a valós világból, amelyből nem elmenekülni szeretnék, hanem tisztábban megérteni –, és ezek a regények maradnak velem igazán sokáig.
