Május elején elkezdtük bemutatni Gergőt, az Oni-trilógia szerzőjét, aki azóta megosztott velünk pár izgalmas háttérinfót civil munkájával kapcsolatban, legutóbb pedig arról írt, hogy életében és regényeiben milyen szerephez jut Japán. A mai bejegyzésében arról mesél nekünk, hogyan szeretett bele egy életre a fantasy műfajába, és egyáltalán, milyen körülmények vették rá, hogy regényírásra adja a fejét.
Hogy miért írok regényt, illetve fantasyt?
Erre válaszolhatnám azt, hogy mindig is érdekelt az irodalom, szerettem olvasni és fogalmazni, gyerekkoromban meséket írtam, stb. Jól hangzó, „biztonságos” válasz, de nem igaz – pontosabban nem ez a teljes igazság. A valódi helyzet az, hogy iszonyú kocka vagyok. Attól kezdve, hogy kilencévesen megkaptam az első számítógépemet, és nagyjából ugyanekkor egy budapesti unokatestvérem megbolondított a Marvel és DC képregények világával, a gyerek- és fiatalkorom a fantasy bűvöletében telt. (És amennyi szabadidőm akad a munka, a két gyerek és az Oni-trilógia mellett, azt ma is fantasy-könyvekkel és -filmekkel, no meg videojátékokkal töltöm.)
A Gyűrűk Urát sajnos aránylag későn olvastam (2001-ben, amikor a mozikba került az első film), így gyerekként Nemes István Cherubion-történetei és a Kaland, játék, kockázat könyvek jelentették számomra a „high fantasy”-t. Ez utóbbiaknak köszönhetően ismertem meg azt az érzést, amikor az ember nem csak tétlen olvasója egy sztorinak, hanem befolyásolni tudja az események alakulását. Talán miattuk lettem gimnazistaként a hagyományos, papírral és dobókockával játszott szerepjátékok rabja, és bár sokféle karakterrel játszottam, a többiek egyre gyakrabban kértek fel a kalandmester, vagyis a mesélő szerepére (annak ellenére, hogy több karakter halála száradt a lelkemen, mint bárki másén).
A gimi után azonban szétszéledt a régi szerepjátékos banda, és hiába ugrottak be egyre-másra az újabb kalandötletek, szinte soha nem adódott rá alkalom, hogy „elmeséljem” őket (ebben némileg a szervezői adottságom, vagy annak hiánya is szerepet játszott). Végül meguntam a hiábavaló telefonálgatást, megvontam a vállam, és leültem a billentyűzet elé, eleinte csak azért, hogy magamat szórakoztassam az írással. Míg kalandmesterként tartanom kellett magam egy-egy, már meglévő világ szabályaihoz, most teljesen új világokat alkothattam, és éltem is a lehetőséggel. A legelső írásaim persze rövidek voltak, de hamar gyűlni kezdtek az ötletmorzsák egy nagyobb lélegzetű fantasy-történethez: ebből született meg később az Oni.
Az ötleteim persze ma is gyűlnek, noha egyelőre csak jegyzet formájában, mert a trilógia befejező részének írása mellett nincs szabad kapacitásom mással foglalkozni. (Meg egyébként sem vagyok olyan típusú író, aki egyszerre több sztorit is ír: már annak is örülök, ha az Onival kapcsolatos részleteket mind fejben tudom tartani, elkerülve a logikai bukfenceket.) Ha az ember írásra adja a fejét, szembe kell néznie vele, hogy mindig több történet lesz a tarsolyában, mint amennyit valaha is képes lenne megírni, ráadásul az ötletek akkor jutnak majd eszébe, amikor a legkevésbé sem várja: engem néha annyira ki tudnak szakítani a való világból, hogy azt is elfelejtem, mit csinálok éppen. Furán hangzik, de szerintem az íróember rokonságban áll a fent említett képregények mutáns szereplőivel, azaz félig író, félig ember.
