Emily St. John Mandel Tizenegyes Állomás (Station Eleven) című könyve tavaly egyszerre varázsolta el a sci-fi és a szépirodalmi olvasókat. New York Times bestseller könyvét, amelynek fordítási jogai 23 országban elkeltek, számos neves irodalmi díjra jelölték (Andrew Carnegie, PEN/Faulkner), és elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat és a Toronto Book Awardot. Filmadaptációját Scott Steindorff készíti.
A Lear király bemutatóján a Leart játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte fel sem tűnik azon az éjszakán, amely arról lesz híres, hogy akkor szabadult el a világ legvirulensebb és legpusztítóbb járványa. Húsz évvel később mégis ennek a színésznek a nyomdokaiban lépked a Travelling Symphony nevű zenekar és vándortársulat egyik színésznője, Kirsten hogy kultúrát és valami kis fényt vigyen társaival együtt az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe.
„Mert életben maradni nem elég.”
Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció összeomlását, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát.
A Station Eleven gyönyörű, lírai könyv a művészet emberek életére gyakorolt hatásáról és értékéről, amely az apokalipszis után sem veszít fontosságából. (Bővebben a regényről az SFmagon olvashattok.)
George R. R. Martin így nyilatkozott a regényről:
„A LEGJOBB REGÉNY. Nagybetűkkel. Sok jó regényt olvastam 2014-ben... de sajnos nem mindegyik 2014-ben jelent meg. Sok a könyv és kevés az idő, ezért nehéz az olvasásokat a díjnaptárhoz igazítani. Az egyik 2014-es könyv azonban, amelyet elolvastam, kiemelkedik a többi közül: ez a STATION ELEVEN Emily St. John Mandeltől. Amennyire tudom, még soha nem találkoztam Emily St. John Mandellel, és még soha nem olvastam tőle semmi mást, de a STATION ELEVEN-t egyhamar nem fogom elfelejteni."
(Részlet)
Részleges lista:
Többé nem ugrik senki alulról zölden kivilágított, klórozott vízzel teli medencébe. Többé nem játszanak meccseket reflektorfényben. Többé nem rajzanak a bogarak a veranda lámpája körül egyik nyáréjszakán sem. Többé nem siklanak vonatok a városok felszíne alatt a harmadik, elektromos sín halálos erejétől hajtva. Többé nincsenek városok sem. Többé nincsenek filmek, vagy csak nagy ritkán, vagy csak úgy, hogy a generátor hangja elfojtja a párbeszédek felét, és úgy is csak eleinte, amíg ki nem fogy a generátorokból az üzemanyag, mert a gépkocsikba való benzin pár év után megromlik. A repülőgépek kerozinja tovább eláll, de nehezebb hozzájutni.
Többé nem fénylenek a kijelzők a félhomályban, ahogy az emberek a tömeg fölé emelt telefonnal fényképezik a koncertszínpadot. Többé koncertszínpadok sincsenek, nem ragyogja be őket a cukorkaszín halogénfény, nincs több electronica, punk, nincs több elektromos gitár.
Nincs több gyógyszer sem. Többé nem biztos, hogy túl lehet élni azt a karcolást az ember kezén, vagy ha megvágta az ujját, miközben zöldséget aprított ebédre, vagy ha egy kutya megharapta.
Többé senki nem repül. Nem pillantja meg a városokat az égből a repülő ablakán át, nem látja a felvillanó fénypettyeket; nem néz le senki tízezer méter magasból, nem képzeli el, miféle életeket világít meg épp akkor az a fény odalenn. Nincs több repülő sem, udvarias felszólítás, hogy helyezze az ülése háttámláját függőleges helyzetbe, és hajtsa fel a tálcát – de nem, ez nem igaz, mert repülők azért még akadtak itt-ott. Mozdulatlanul pihentek a kifutópályákon és a hangárokban. A hó felgyülemlett a szárnyukon. Hideg időben ideális élelmiszerraktárak voltak. Nyáron a gyümölcsösök közelében hagyott gépeket tálcára rakott gyümölcsökkel töltötték meg, hogy megszárítsák a forró fémkemencében. A kamaszok dugni lopakodtak fel. A rozsda kivirágzott és csíkokban terjedt.
Többé nincsenek országok sem, a határokat nem őrzi senki.
Nincs tűzoltóság, sem rendőrség. Megszűnt az útkarbantartás, nem járnak a kukások. Nem száll fel több űrhajó Cape Canaveralból, sem a bajkonuri Koszmodromból, Vandenburgból, Pleszeckből, Tanegasimából, nem perzsel magának utat az atmoszférán át az űrbe.
Többé nincs internet. Nincs közösségi média, többé senki sem görgeti le álnok és ideges remények, ételfotók, segélykérések, elégedett bejelentések és egész vagy összetört szívekkel megtűzdelt párkapcsolati státuszok, tervezett találkozók, panaszok, Halloweenre medvének vagy paprikának öltöztetett gyerekek képeinek hosszú litániáját. Többé senki nem olvas és nem kommentel mások életéről, és ettől nem érzi magát kicsit kevésbé magányosnak a szobája mélyén. Többé nincsenek avatárok sem.
