A Radch Birodalom az első trilógia, amelyik a GABO SFF sorozatban lezárul, és több szempontból is mérföldkő. Amikor először olvastam a Mellékes igazságot, még érezni lehetett rajta a nyomda illatát, és legfeljebb csak sejteni lehetett, hogy siker lesz. Hogy mekkora, az még engem is meglepett – ritka az, hogy ennyi különféle díj zsűrije és szavazóközönsége ennyire egyetértsen, különösen egy olyan debütáló szerző esetén, aki előtte nem épített fel magának rajongói közösséget.
De azt gondolom, értem a sikerét. A The Kitschies jelölése idején az SFmagra is írtam a könyvről, ahol megjegyeztem, hogy Leckie-nek sikerült jól eltalálnia az arányt a nóvumot kereső vájtfülű közönségnek és a sci-fibe csak éppen néha belekóstoló olvasóknak szóló téma között. A Radch Birodalom egyszerre volt idegen és ismerős – mind a világ, mind a történet elsősorban az emberre, az egyénre koncentrált, és azon belül is arra, mégis mit jelent az önazonosság.
Breq és fő ellenfele egyaránt több testben élő, elvileg egységes intelligenciák. Míg Breq többi testét elvesztve örökös hiánnyal küzd, és azon töpreng, hogy egyetlen testben, a korábbi gestalt-állapot nélkül is teljes személynek számít-e, addig a fő konfliktust az okozza, hogy ellenlábasa, Anaander Mianaai, a birodalom uralkodója még a különálló testekben futtatott gondolatok szinkronizálásával sem képes elérni a valódi egységet, és a naprendszereken átnyúló, több ezer hús-vér alállomásban élő elme óhatatlanul megosztottá válik.
Bár az első kötetet még katonai sci-fiként pozicionálták, a második kötetnél már nyilvánvalóvá vált, hogy ez a katonai környezet ellenére nem igaz. Ahogyan Breq egyre érzékenyebben reagál a birodalom társadalmi rendszerébe kódolt igazságtalanságokra, és a polgárháborús feszültség közepette külön lavinát indít el a változásra törekvéssel, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy a három kötetre elosztott történet voltaképpen egészen más szinten akar a Radch Birodalom sorsával foglalkozni, mint amit Anaander Mianaai meghasonlása és belharca magától kínálna. A háború helyett Leckie következetesen mindvégig az emberire koncentrál, és végül egy egész emberiséget érintő változásra játssza ki a szálakat – amely talán lényegesebb és nagyobb hatású lehet, mint pusztán annak a kérdésnek az eldöntése, melyik Mianaai nyeri a harcot.
Eközben pedig Breq is sokat változik, a befelé forduló, veszteségeibe bezárkózó alak lassan kinyílik, és egyre népesebb családot gyűjt maga köré. Mondhatjuk úgy is, hogy ember lesz – miközben nem vitatom, hogy már az elején is az volt. Engem igazság szerint nagyon megragadott Breq kicsit merev, introvertált személyisége, és nagyon jó visszhangokat fedeztem fel benne kamaszkorom egyik kedvencéből, Anne McCaffrey The Ship Who Sang sztoriciklusának főszereplőjéből, aki Breqhez hasonlóan szintén egy részben saját teste csapdájába esett, részben űrhajó lévén végtelen szabadságot megélő, éneklő űrhajó.
Szerettem dolgozni a trilógián, bár a fordítás több szempontból is nehézséget jelentett. Először is a kedvenc íróim közül többen is (Peter S. Beagle, Catherynne Valente) nagyon gazdag és színes, költői nyelven írnak, és bevallom, szeretek elbíbelődni egy-egy dallamosabb szöveggel. A Radch Birodalom trilógia ezzel szemben elég semleges stilisztikai szempontból, a szereplők hivatalos viszonyrendszere pedig a párbeszédeket is formálissá teszi, és külön fejtörést okozott éppen ezért a tegezés-magázás problematikája, ami az eredeti angolban természetesen nem volt meg. Igyekeztem a szereplők viszonyrendszerének változásait követni, a bizalmas tegezést vagy bensőséges kapcsolatra (pl. Breq és Seivarden között, bár eredetileg Seivarden szolgai megalázkodását jelezte), vagy pedig személynek nem minősülő intelligenciák megszólítására (űrhajók, űrállomások, mellékesek) fenntartani, hogy az „eszköz" (vagy bizonyos szemszögből nézve rabszolga) státuszt kidomborítsam. Jelentősége lett ezért annak, hogy Breqet flottakapitányként magázzák az emberek, de mellékesként lelepleződve a saját legénysége is vívódik azon, hogyan szólítsa.
Ami viszont a vártnál könnyebb feladatnak bizonyult, az a nemsemleges névmások használata volt. Az angol eredetinél külön jelentősége van, hogy a radchaai nyelv csak egy (semleges) nemet ismer, amit Leckie a „she" (vagyis a nőnemű) névmás használatával vált ki, így valamennyi szereplő először nőként jelenik meg az olvasó fejében. Bár kétségtelenül izgalmas játék kitalálni, ki milyen nemű lehet „valójában", egy idő után nincsen jelentősége. Személyek, és kész. A magyar nyelv éppen ezért nagyon közel áll a történet normanyelvének megtett radchaai nyelvhez, és a fordítás során is természetesen alakult a szöveg. A könyv más nemzetiségű fordítóinak problémái mellett az enyém igazán eltörpült: nekem csak annyi volt a feladatom, hogy a nőnemet valahogyan visszacsempésszem a szövegbe. Mindenki valakinek a lánya, nem egyszerűen a gyermeke, a szülő mindig anya, a testvér mindig húg vagy nővér – amit a nemsemleges névmás eltörölt, azt máshol kellett visszaadni, hogy a szöveg mögött rejlő mentalitás a fordításban is kirajzolódjon.
A munka most lezárult – remélem, sikerült egységes nyelvű, pontos szöveget alkotnom, ami Leckie írói szándékai alá játszik és kiemeli azokat. Hogy Breq kalandjai folytatódnak-e (és vele együtt az enyémek is), még nem tudom – az írónő ugyanebben a világban játszódó, de új történeten dolgozik éppen. Én mindenképpen várni fogom.