Képzeld el, hogy egy dobozba vagy zárva, nagyobb terek nélkül, ahol, ha kezedet a falra teszed, a túloldalán vákuum és -270°C hideg vár! A Nap már nem ad érezhetően meleget, csak fényt, és azt is csupán távoli, zsugorodó pontban. A haladás alig érzékelhető – irdatlan sebességgel száguldasz az űrben, a következő bolygó, csillag azonban még messze van, és abból az apró buborékból, amelyben élsz, elérhetetlennek tűnnek.
Félelmetesen apró vagy a világűrhöz képest és nagyon vékony a héj, amely elválaszt tőle. Még a Föld légburka is vékonynak tűnik az űrből, hát még egy űrhajó fémpáncélja. Az űr nem barátságos: idegen, ellenséges környezet, ahol a sugárzás, a hideg és a vákuum külön-külön is halálosak. Amikor kilépünk ide, tudjuk, hogy nem ide tartozunk, hogy csak betolakodók vagyunk, és ezért inkább befelé fordulunk: az űrhajó látszólag biztonságos világa és a társak felé, akikkel hetekre, hónapokra össze vagyunk zárva.
De képzeld el, hogy már társak sincsenek – senki, akire számíthatnál, akivel beszélgethetnél, és lassan már az is hiányzik, hogy valakivel veszekedhess… Sok veszély leselkedik az űrhajósokra az űrben, elkerülhető és elkerülhetetlen balesetek, de mindig felmerül a kérdés: meg tudtad volna előzni? Milyen lehet egyedül sodródni az űrben, tudván, hogy soha többet nem fogsz visszatérni? Te kibírnád?
A felfedező történetének ez még csak a kezdete…
Hogy miként viselkednének az emberek hosszú időn át összezárva az űrben, arra több pszichológiai kísérletet is elvégeztek, ezek közül az egyik leghíresebb a Mars 500 program, mely egy szimulált Mars-küldetés volt 2007 és 2011 között. A kísérletben Oroszország, az Európai Űrügynökség és Kína vettek részt, és három önkéntesekből álló csoport költözött be egy álűrhajóba Moszkvában. Az utolsó kísérlet 520 napig tartott és hatfős legénység vett részt rajta három orosz, egy francia, egy olasz és egy kínai résztvevővel.
(Alekszej Szergejevics Szitev, Vang Jüe, Romain Charles, Alekszandr Jegorovics Szmolejevszkij, Diego Urbina, Szukrob Rusztamovics Kamolov)